Úgy esett, hogy 2008 agusztusában közel 24 felejthetetlen órát töltöttem a képen látható szépséges épületben. Mint a tetejéről is leolvasható, ez a taskenti reptér. A képet a netről töltöttem le, saját fotóm nincs róla. Nem is láttam az épületet kívülről, mivel az országba nem engedtek be, a fene ott egye meg.

Úgy kezdődött, hogy februárban valaki útitársat keresett magának közép ázsiai kiruccanásához. A tervben szerepelt hegymászás Tádzsikisztánban majd kulturális program Üzbegisztánban. Ugyanebben az időben Tom Waits koncert volt Prágában, de mindent nem lehet. Nehéz döntés volt.

Ezekbe az országokba persze nem lehet csak úgy ki-be sétafikálni. A belépéshez vízum kell, a vízumhoz meghívó, erkölcsi bizonyítvány, orvosi papír, nyelvvizsga, ajánlólevél, anyámkínja.

Na jó, csak meghívó és pénz. Felvettem a kapcsolatot a neten egy orosz céggel, akik Tádzsikisztánban szerveznek túrákat, ők megígérték, hogy küldik a szükséges papírt. Hol veszünk vízumot?

Tényleg, hol? A két ország legközelebbi követsége Bécsben van. És még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ott legalább van mind a kettőnek és nem kell az egyikért Bécsbe, a másikért - mondjuk - Berlinbe utazni.

Bár eredetileg nem is akartam utazni. Az üzbég vízumot a reptéren is kiadják, csak a tádzsikot kötelező a követségen intézni. Azt viszont lehet levélben is. A weboldalról letölthető a kérvény, azt kell kitölteni, összecsomagolni az útlevelekkel, mellékelni még egy-két fényképet meg a válaszborítékot és nem utolsósorban be kell fizetni nekik 50 eurót valamilyen módon. Én ezt is a borítékba tettem bele... Lehet kacagni.

Feladtam a TNT-re, aztán vártam. Teltek-múltak a hetek, az útlevelek csak nem jöttek vissza. Azt írta a weben, hogy 1-2 hétbe belekerül a folyamat, de lassan már egy hónap is eltelt. Végül felhívtam a követséget.

Igen, jött két román útlevél, mondták, de pénz az nem. Ha gondolom, visszaküldik az útlevelet. Nabakker. Hát vissza ne küldjék. Ha beviszem a zsozsót személyesen, akkor megkapom helyben a vízumot? Meg. Jó, akkor megyek. Vonat. Bécs. Universitatstraße 8/1a.

Ott éppen renováltak. Álványzat, védőháló, ahogy kell. Kerestem a követséget, de nincs sehol. Jöttem-mentem az utcában, míg végül feltűnt egy tádzsik zászló valahol fent. Akkor jobban megnéztem és a 8-as kapualjban egy Rechstanwalt Büro meg pár magánszemély között ott szerénykedett a követség is. Második emelet, balra, semmi hivalkodás.

A többi hamar ment. Átnyújtottam a pénzt, a fickó hozta a borítékot, költötte előttem a vízumot, beleragasztotta az útlevélbe és kész. (Miért kell erre akkor napokat várni amúgy?!). Megmutatta a borítékot is. Itt volt kiszakadva, amikor érkezett, látom-e? Biztosan a kézbesítő volt.

Az Aeroflot vitt Budapestről Moszkvába, Moszkvából Taskentbe. Beszállásnál már kekeckedtek. Hol a vízum? Magyaráztuk. Tádzsik vízumunk van, üzbéget majd a reptéren veszünk. Oda küldik a meghívót is. Összeült egy bizottság és valahogy negyedóra alatt megszavazták, hogy mehetünk. Ott vitatkoztak előttünk oroszul.

Moszkvában valami 6 órát kellett várakozni. A terminál igazán szép volt; csupa üveg, csupa fém, világos, szellős. Nem kellett 10 perc, a Közép Ázsiába továbbutazókat összegyűjtötték és felpakolták egy mikrobuszra. Egy hosszú betonfal mellett autókáztunk, adott pillanatban átvillant az agyamon, hogy most mindjárt kirángatnak és a falhoz állítanak. Minek bajlódni ennyi emberrel? Az oroszok szeretik az egyszerű megoldásokat.

A másik terminál, ahova végül megérkeztünk egy kicsit másként festett. Mind mondjuk a kocsárdi állomás. A szag és az arcok egy fokkal jobbak voltak, de a zsúfoltság, a zaj és a mocsok nagyjából ütötte a szintet. Sebaj. Azt a pár órát lazán kibírjuk.

Taskentben éjjel háromkor landoltunk. Minden szükséges papír elő volt készítve és rohantunk velük a "Visa" feliratu ablakhoz. Amíg a nyitásra vártunk a hátunk mögött összegyűlt a többi külföldi. Voltak vagy tíz-tizenötön. A tömeg - nem csak egy gép érkezett - megrohanta a pecsételős bódékat, bódék után a poggyász futószalagot. Egyetlen egy szalag volt; egyik végén a munkások dobálták fel a csomagokat (ha nem fért, lerugdosták a már rajta levőket), a másik végén az utasok harcoltak egymással. Idill.

Közben ablak nyit, papírok be. Invitation letter? That should be here. A fickó tanulmányozta pár percig a monitorját, aztán félretette a papírjainkat és kérte a következőt.

Nem húzom sokat. Nem volt invitation letter. Nélküle meg vízum se.

Volt ugyan egy moszkvai és egy taskenti számom, de a telefonomat előrelátóan otthon hagytam (nehogy ellopják), úgyhogy jó nagy szarban voltunk. A vízumos fickó segítőkészen felhívta a taskenti számot (éjjel 3 óra van), de az nem tudott semmiről semmit. Moszkvát ő nem tudja hívni, really sorry. A sorban álló embereket kérdezgettük és végül egy magyar pár kölcsönadta a telefonját. Sajnos abban a helyzetben nem jutott eszembe megkérdezni a nevüket, de ezúton is köszönöm nekik.

Moszkva nem válaszolt.

Ezután egy gépfegyveres katona átkísért a tranzit váróba. Szerencsére találtam róla pár képet és nem kell leírnom. Vicces volt, de akkor ez valahogy nem jött át.

Itt töltöttük a teljes napot. Az emeleten üzemelt egy vendéglő, ott ettünk egy csirkelevest, más kaja nem volt. Délben az is bezárt. Párszor megkértük, hogy legalább a csomagjainkat hozzák be, hadd együnk valamit. Minden alkalommal megígérték, aztán nem történt semmi. Az útleveleinket sem kaptuk vissza. 

Vártunk. Sok szórakozási lehetőség nem volt. Rajtunk kívül csak az egyenruhások voltak a váróban. Olvastunk, néztük a tévében az olimpiát (egész nap vívást mutattak) és bámultunk ki az ablakon. Az egyenruhások is unatkoztak. Egyikük egy kockás füzetből telefonszámokat másolt át egy másik kockás füzetbe. A régi füzetet a számítógép billentyűzetével támasztotta fel, hogy jobban lássa.

Nagy nehezen került egy vámos, aki tudott angolul. Ő segített végül felhívni az orosz haverünket. Előadtuk neki a helyzetet, ő meg nekilátott intézkedni. A továbbiakban oroszul tárgyalt mindenki mindenkivel és időnként biztattak, hogy csak reménykedjünk.

Mi reménykedtünk szorgalmasan. A nagy reménykedés mellett egy százeuróst is meglobogtattunk a biztonság kedvéért, de nem sokat segített. So sorry, de központosított rendszer van és ha nem vagyunk benne, nem tudnak vízumot adni. Francos high tech. Minek nekik?!

Este még szólt a vámos, hogy csak fel a fejjel, mert alakul a dolog. Ránéztem az órára, fél tizenkettő volt. Szombaton. Kösz a biztatást. Lefeküdtünk a szőnyegre aludni. Háromkor felkötött egy másik gépfegyveres, bekísért a mosdóba arcot mosni, onnan ki a géphez. Megvártuk, amíg mindenki felszáll, aztán felraktak minket is. Repültünk vissza Moszkvába. Ott megvártuk, amíg mindenki leszáll, aztán átadtak egy másik egyenruhásnak. Can we have our passport? Not yet. Majd a pesti gépen. De nem lehetne, hogy inkább Dusánbéba repüljünk? Nem. Ahonnan jöttünk, oda visznek vissza.

Újjabb hat óra a kocsárdi állomáson. Ez már jóval keservesebb hat óra volt. Indulás előtt jelentkeztünk az Aeroflot irodában, felkísérek a pesti gépre és ott végül visszaadták az útleveleket. Benne volt a kiutasítás is, mellékelem.

Hab a tortán, hogy a csomagjaink is elvesztek (három hét múlva küldték utánunk). Pesten nem voltunk kirobbanó jókedvünkben. Szótlanul ücsörögtünk a taxiban, minden cucc nélkül.

Írtam egy mailt az orosz szervezőnek, hogy mégis mi a lófranc volt ez? Kérte az elnézést, de ő sem tudta. Valószínű, hogy ha hétköznap érkezünk, akkor el tudták volna intézni az idegenrendésztettel a meghívót. Éjjel három fele még úgy állt a dolog, hogy az Aeroflot gépén nincs hely és maradhatunk hétfőig. De az utolsó pillanatban mégis került kettő, az Aeroflot pedig nem kockáztatott (a kitoloncolt személyeket annak a feladata eltüntetni az országból, aki odavitte őket).

Kárpótlásként felajánlott egy ingyen kirándulást. Mármint a repjegyen kívül mindent ők állnak. Sajnos ezt én már nem tudtam kihasználni, mert következő év szeptemberében született Zalán. A társam viszont igen, ő augusztusban megmászta a tádzsik hegyeket. Utána meg az orosz srác kiszállt a bizniszből és ezzel ennyi.

De, ahogy a nagy Arnold mondotta: I'll be back...