Törökországban a buszozás - mint szinte minden más - majdnem olyan mint Európában. Majdnem.

A különbség árnyalatnyi, de nagyon szórakoztató. Bár van egy kevésbé szórakoztató oldala is, ez a túlélési statisztikákban mutatkozik meg - a török sofőrök mennek, mint a meszes.

Egy alkalommal Pamukkaleból buszoztunk Aphrodisiasba. (Kezdő törökországjáró korunkban még ilyen felkapott helyekre is elmentünk.) Egy mikrobusszal vittek. Jó kacskaringós út, mi meg mentünk ahogy a csövön kifér. Egyik kanyarban... hopp, mi van ott? Csődület az út túloldalán. Megálltunk, odacsődültünk mi is. Hát egy mikróbusz hevert lent a szakadékban, azon frissiben szakította át a korlátot. A sofőrünk megcsóválta a fejét, aztán visszaültünk és tekertük tovább ugyanabban az ütemben.

Persze ott se őrült mindenki, de jobb az utat átaludni. Hosszabb távokon nagy, kényelmes buszok járnak (nyugat Törökországról beszélünk), este felül az ember, reggel leszáll és nem tudja, hogy közben mi történt. Már csak azért is jobb éjszaka utazni, mert nagyok a távolságok, hosszúak az utak.

A pályaudvar is olyan mint a bazár. Nagy a tömeg és mindenki ordítozik. Egy idő után kiderül, hogy azok, akik a leghangosabban ordítoznak, azok tulajdonképpen ügynökök és jegyet próbálnak eladni a saját társaságuk járataira. Közben esetleg rángatják is az ember karját. Mellettük még ott vannak azok, akik parfümöt, bőrdzsekit, kispárnát, kolbászt, vizet, nedvestörlőt, stb. árulnak, hajszálnyival kisebb lendülettel. Amikor először belekeveredtünk ebbe a káoszba (Isztambulban), alig kaptunk levegőt. 

A jegyárusok persze rögtön kiszúrták a zöldfülű nyugatiakat és lecsaptak. Mi azt hittük, most jön a nagy átverés, de tulajdonképpen mind segíteni akart (nem a saját zsebén, rajtunk). Meg azt, hogy tőle vegyük a jegyet, természetesen. Ráadásul azt sem tudtuk, hogy hova megyünk. Kappadókiába akartunk eljutni, de arról már fogalmunk sem volt, hogy azon belül hova. A jegyárusok a városok neveit ordítozták, mi pislogtunk... - jó móka volt. Végül bemondtuk, hogy "Göreme" (ez volt az egyetlen, ami ismerősen hangzott), az egyiktől jegyet vettünk, csak hagyjanak már békén. Utólag kiderült, hogy nem vertek át, igazi jegyet kaptunk, igazi áron.

Másodszor már felkészültebbek voltunk, mindenféle szempontból. Selçukba utaztunk, valami 700 km Isztambultól. Leráztuk az ügynököket és végigjártuk az irodának használt kócerájokat. Mennyi a jegy Selçukba? 25 líra fejenként. Az sok.

Másfél óránk volt még az indulásig, addig sétáltunk egyet a tengerparton, vacsoráztunk, aztán visszamentünk. Kb. 20 perc maradt. Benyitottunk az első kócerájba. Mennyi a jegy? 25 líra. Az sok, és indultunk kifele. Oké, akkor 20 líra, megfelel? Persze, hogy meg - és nyomtattak nekünk hivatalos, 20 lírás jegyet. Mert ha nem telik meg a busz, akkor van last minute ár...

Felszálltunk a buszra, bevackoltuk magunkat egy ülésbe és aludtunk.

Reggeltájban egyszercsak megáll a busz. Az utazóközönség mind leszállt és nekifogott dohányozni. Nézem, hogy hol vagyunk, hát egy parkolóban. Leszálltunk mi is, nézegetem az egyik falon levő plakettet, azt írja, hogy Selçuk Beleyideşi (önkormányzat).

Kérdem a stewardess srácot, hogy "Selçuk?". Bólint, hogy Selçuk. Közben mindenki más nyugodtan dohányzik, a csomagtartó továbbra is be van zárva - mi a fene van? Megérkeztünk vagy nem? Sajnos az egyetlen angolul beszélő utas rég leszállt Izmírben.

Ott ácsorogtunk több mint egy órát. Negyedóra nyüzsgés után mi is beláttuk, hogy ez itt Selçuk, de mégsem és vártunk türelemmel. Miután lejárt az idő, visszamásztunk a buszra, mentünk... mennyit mondjak, hogy ne túlozzak?... 1 km-t és ismét megálltunk. "Selçuk!", mondta a srác vigyorogva és adta a csomagokat...

Ezek az utaskísérők minden buszon ott vannak. Fiatal fiúk, fehér ing, jó modor, figyelem. Az ő dolguk az utasok kiszolgálása és... beszerzése.

Rodostóból buszoztunk fel Isztambulba. Az autó, amivel el kellett volna jutnunk odáig, lerobbant valahol és mi stoppoltunk. Az ilyesmi könnyen megy Törökországban, fel is vett egy furgonos, akinek útközben elmagyaráztuk, hogy mi járatban vagyunk: most éppen Rodostóba megyünk, de tulajdonképpen Isztambulba akarunk eljutni. Ezek után a fickó folyamatosan a visszapillantó tükrét figyelte. Egyszer csak megállt, kipattant az autóból, leállította a mögöttünk levő buszt és felültetett rá. "Isztambul", aszongya.

A buszon ugyan nem ezt írta, de felszálltunk. Bevitt Rodostóba. Ott álldogált a pályaudvaron egy órácskát, aztán táblát cseréltek és indultunk Isztambulba. Arra gyanakszom, indulás előtt összegyűjtötték az utasokat a környékről, merthogy senki nem szállt le, hanem csak fel.

Én az órámat nézegettem, mert ha menetrend szerint érkezünk is meg, akkor sincs túl sok időnk a vonat indulásáig (utolsó napunk volt Törökországban). A busztól még kompozni is kell, szóval, ha késünk, akkor izgalmas lesz a finis.

Mit ad isten, pontosan indultunk.

Aztán meg 20-30 km per órával poroszkáltuk. Ha valaki állt az út szélén, akkor lassítottunk - még ehhez képest is - az utaskísérő meg kihajolt az ajtón és kiabált. Ha az illető visszaintett, akkor megálltunk és felvettük. Ha nem, akkor nem.

Fél óra múlva megnéztem, mennyi van még Isztambulig (km) és mennyi a vonat indulásáig (óra) és elkezdtem a B terven törni a fejem. A vonatot már biztosan nem érjük el, a fene essen a sok laza törökbe. A B terv az lesz, hogy a buszsofőrt majd belefojtom a Boszporuszba.

Ideges voltam.

Mondanom sem kell, hogy menetrendszerűen érkeztünk. Az utashalászat az autópályáig tartott, ott aztán a sofőr beletaposott és percnyi pontossággal érkeztünk.