Üldögéltem egy vendéglő előtt Rangdumban és vártam, hátha jön egy autó, ami tovább visz. Pár ház szétszórva a pusztaságban: ennyi Rangdum. Hevenyészettnek és ideiglenesnek tűnt minden, pedig ez egy falu. Semmi sem választja el a házat a hegytől; a kőből épített kockák pont olyan nyersek és kopárak, mint a völgy körülöttük. Drót nélküli villanypóznák viszik a semmit a nagy lapájon, de amúgy van itt mobiltorony és napelem is.

A hátam mögötti helyiség egyik sarka a konyha - mondhatnám látvánkonyha -, itt fő a rizs és a zöldség; másik sarka vegyesüzlet, a többi a vendéglő. Unalmamban megebédeltem. Nagyon házias: az ember annyit eszik, amennyit akar és annyit fizet, amennyit megfelelőnek gondol. Evés közben a pár polcból álló vegyesboltot nézegetem. A polcok háromnegyedén édesség; kapható még imazászló, budipapír és fogkefe. Az edényeket a ház előtti patakban mossák, gyanítom abból is főznek.

3.600 méteren vagyunk. Katonák hoztak idáig és egy fiatal párocska fog vinni tovább Padum fele. Körülbelül egy órát vártam, anélkül, hogy bármiféle jármű arra tévedt volna. Amikor a busz felől érdeklődtem, a vendéglős megnyugtatott: busz nincs, de ne aggódjak. No problem. A párocska aztán felvett a kis Hyundaiba és estig döcögtünk együtt. Ringizn tanítónő az egyik Padum melletti faluban, amúgy meg Lehben laknak. Már amikor vakáció van, mert a Leh-Padum útat két nap alatt teszik meg, szó sincs arról, hogy hét végére esetleg hazaugrana. Jobban szeret Lehben lenni, de a munkahely az munkahely. Szerencsére télen négy hónap a vakáció.

Nagyon érdeklődtek, hogy honnan jövök, hogyan és mennyi pénzbe került az út. Azt a pénzt talán még ők is össze tudnák szedni, de vízumot valószínüleg úgysem kapnának. Indián belül utazgattak már, de borzasztóan kiváncsiak Európára. Miért nem adnak nekünk vízumot sehova?! - keserget Ringzin. Ugyanezt kérdezte volt Sri Lanka-i sofőrünk is.

Tanzin csak vezetett és mosolygott, Ringzinnel beszélgettem. Mindenféléről. ... és Jézus Krisztust tényleg keresztre feszítették? Hát..., azt mesélik, válaszoltam óvatosan. De tényleg így történt? Hát.. én nem voltam ott...

Még a katonai teherautóban zötykölődtem, amikor egy karaván jöt szembe. Az első autón buddhista zászlócskák lobogtak, ebből arra következtettem, hogy valami nagy góré ülhet benne. És valóban, az összes többi autó megállt (az a kettő), az emberek kipattantak belőlük és összetett kézzel hajlongtak az elhaladó zászlócskák fele. Az egyik katona, aki szintén lerótta a tiszteletét az autónak, fülig érő szájjal ült vissza. Dalai Lama, mondta. Le voltam nyűgözve. Really? Really!

Azért nem hittem el teljesen. Megemlítettem Ringzinnek a dolgot, ő azt mondta, hogy nem lehetett a Dalai Lama, mert ha Őszentsége erre jár, akkor arról mindenki tud. Márpedig ő nem hallott semmit. Pheyben elmúlasztottam megkérdezni, aztán az Ammu nevű faluban a házigazdám felvilágosított, hogy a Leh-i rinpócse volt az. Itt jár a környéken látogatóba, az ő autóját láthattam.

Számpel azt is tudta, hogy Pheyben kinél szálltam meg. Nem orvos volt, mint gondoltam, hanem gyógyszerész, de itt nagy különbség nincs a kettő között. Ezért volt nála az a nagy könyv, amiben a terhes nőket tartotta nyílván. A doki (aki tulajdonképpen gyógyszerész) be is vitt Pheyből Padumba. Felpakoltak egy dzsipbe a szomszédaszonnyal, egy táska gyógyszerrel és a Pregnant Woman Registerrel együtt. A szomszédasszony a Registerből írogatta ki a telefonszámokat a kezére, aztán az egyik falunál kiszállt a táska gyógyszerrel együtt. Mi dél körül érkeztünk Padumba és a doki tudott egy jó szállást, ahol igazán olcsón megalhatok. Az unokatestvérének a hotele.

Számpel jól beszélt angolul. Kicsit kifaggattam az ottani viszonyokról.

A ház körül megterem, ami megterem, minden másért be kell menniük Padumban. Dzsippel felhozzák az árut Reruig, onnan tovább a hátukon, jó öt órás út. Ha lehavazik, akkor nem mennek sehova, ősszel kell bespájzolni. És mivel nem tudják, hogy októberben jön-e a tél vagy decemberben, márciusig marad-e vagy májusig, ezért mindig hat hónapra készülnek. Télen befűtik az egyik földszinti szobát és ott ücsörög az egész család. Azt mondja Számpel, hogy fával (is) fűtenek, de el nem tudom képzelni, honnan van fájuk hozzá. A trágya ellenben nagy üzlet itt, minden ház tetején ott száradnak a szépen feltornyozott lepények, de láttam ipari mennyiségben zsákolni és teherautóval szállítani is. A családban három gyerek van, a legkissebb otthon, a két nagyobb iskolában, azaz bentlakásban valahol, mert Ammu mindössze négy házból áll. A legközelebbi falu legalább egy óra járásra van, de a legközelebbi falu, ahol iskola is van az Reru. Azt hiszem Ammuban magányosabbnak éreztem magam, mint egyedül a hegyen...

Három nappal később a Lakang Sumdo táborhely üzemeltetőjével beszélgettem. Egy apró faluban lakik, a völgy közepe táján. Júniusban kezdődik a szezon és szeptember közepén ér véget, ő addig fent van a táborban. Egy gyerek Manaliban, a második Reruban, a harmadik a Phugtal kolostorban, a negyedik egy közeli faluba jár iskolába. A közeli azt jelenti, hogy pár óra járás. Télen aztán összegyűl a család.

Egy dolgot nem kérdeztem meg Számpeltől: mégis, pénzük honnan van? Mert nem abból az ötszáz rúpiából fognak télen megélni, amibe a szállás került.

A teherautó nem ment egészen Rangdumig, át kellett szállnom egy dzsipbe. Benéztem a ponyva alá és erősen reméltem, hogy az ott levő por sok nap alatt gyűlt össze. Utolsó napokon aztán én is feltettem a kendőt az orromra-számra, a lábam megtelt kiütéssel és akármennyire próbáltam is elfojtani, megörvendtem az aszfaltnak: végre nem kell bokáig porban gyalogolnom. 

Ezek a hegyek a tegnap még tengerfenék voltak. Kiszáradt iszap az egész. Az első napokban nem értettem, hogy miért hordanak Lehben kendőt, miért locsolgatják az útat, miért nem kezdenek inkább valamit a porral. Később rájöttem, hogy nincs mit kezdeni: itt minden porból van, növényzet pedig alig. Nemhiába köhög és krákog mindenki egyfolytában.

A Stok Kangri-n még volt pár bokor és fű, de Leh-ből Kargil fele egészen kétségbeestem. Még a Hold is barátságosabb, mint ez a pusztaság. Láttam én már kopár hegyeket, de ez mindennél lehangolóbb. Mit fogok itt csinálni még három hétig??? 

Porra utat se lehet építeni, de azért próbálkoznak vele. Építgetik, a víz meg rendszeresen elviszi. Ezért tart a Tangul és Padum közötti 150 kilométernyi utazás másfél napig. Az út itt erősen idézőjelesen értendő: a mező gyakran járhatóbb, mint az út. Padumot már vagy húsz éve kötik össze a Leh-Manali főúttal, ott dolgozik a sok Útépítő Kelemen és amit építenek nyáron, elviszi a lavina télen. De dolgoznak, porban és tűző napon; csákánnyal, kalapáccsal, lapáttal és vasrúddal fejtik a hegyoldalt, építik a támfalat és egyengetik az utat. 

Az első útépítő brigád akikkel találkoztam, gépesített volt. Azon töprengtem, ahogy elballagtam mellettük, hogy vajon mit tud kezdeni egy ilyen kis kotrógép egy ekkora heggyel. Két napra rá jöttek a kézművesek. Messziről csak a porfelhő látszott és néhány árnyalak, amint csákányol és lapátol. A kifejtett kövekből kézzel rakták a támfalat vagy kalapáccsal törték darabokra és töltötték fel vele a gödröket.

Itt az időt is úgy mérik, mint a teret. Van belőle bőséggel.

Kierkegaard Sziciliában. Érdekes, hogy a hegyen minden könyv különlegesen találó. Lehet, hogy az egész napos gyaloglás teszi. És ha már itt tartunk, azt hiszem, hogy a legértelmesebb vallásos cselekedet a zarándoklat. A táj lassan változik; lassan, de nem anyira lassan, hogy unalmassá váljon; monton, de mégsem annyira monoton, hogy belefáradjon az ember; a test dolgozik, a kémia működik, a tudatállapot megváltozik. Összefüggések felismertetnek, pont mint részegen, csak ez esetben másnap is emlékszik rájuk az ember. Nem mintha folyamatosan épületes gondolatok járnának a fejemben, dehogy. De az egészen hétköznapi dolgok is másként jutnak az eszembe. Nincs is mit rágódni rajta tovább, ki kell próbálni és kész.

Hamvas egy közhellyel játszik, akkora közhellyel, hogy le sem írom. Nem véletlenül Kierkegaard és nem véletlenül Szicilia; én elolvastam és utánna találkoztam három helybélivel (két nepáli és egy indián), akik ugyanúgy turáztak, mint én és akiknek a zsákjuk fele akkora volt, mint az enyém lett volna, ha kidobálom belőle a felesleges (városi) cuccokat. Abban a zsákban voltak az én határaim, amiket inkább cipeltem magammal, minthogy átlépjem.

A falusiak örülnek a zarándoknak. Híreket hoz. Dzsüléj-dzsüléj. Osztán lovasokat láttál-e útközben? Láttam. Turistákat? Azokat is, Tanze-ban, úgy dél fele. Very good. A zarándok bandukol tovább és minden szembejövővel beszélget egy kicsit. Megtanultam a standard kérdéseket és élveztem, amikor meglepődtek, amikor azt kérdezem, hogy honnan jönnek. A zarándok naplót ír. Egyrészt valamivel el kell tölteni a hosszú estéket, másrészt annyi érdekes dolog történt nagy semmiben, hogy kár lenne hagyni a felejtésnek. A tollam is kifogyott, utánna a telefonba mondtam be a naplót és később, Manaliban jegyeztem le.

Sajnos a nyolcadik napon visszaértem a civilizációba.