Ahogy megjelentünk az isztambuli buszpályaudvaron, rögtön legalább öt utasfogó esett nekünk a kérdéssel, hogy hova akarunk utazni. Rajtuk kívül még kispárnát, arcszeszt és bőrdzsekit próbáltak eladni nekem az utcai árusok. Gyanus volt az egész. De hamar kiderült, hogy bár a Hugo Boss hamis, a buszjegy igazi, egyszerűen itt így szokás jegyet venni.

Szóval, hova is utazunk?

Kappadókia, böktem ki.

Cappadocia, but where in Cappadocia?

Mit lehet egy ilyen hülye kérdésre válaszolni? Megismételtem, hogy Kappadókia.

Erre ingerülten város? falu? neveket kezdtek sorolni, nekem pedig derengeni kezdett, hogy ez a Kappadókia nagyobb lehet, mint gondoltuk. Egyetlen név volt, amit megértettem és vissza is tudtam mondani: Göreme. Oda megyünk.

Történt mindez 2002-ben.

Másodjára Hattuszasz irányából érkeztünk, autóval. Már tudtuk, hogy: egy, a barlanglakásokban jól lehet aludni; kettő, Çavuşinban van egy csap, ahol inni és mosdani lehet. Ez bizony fontos, mert első alkalommal a szomszédos barlangban tanyázó Aykut segített nekünk ebben a kérdésben. Ő tudta, hogy melyik mellékvölgy melyik eldugott zúgában van egy kis víztározó.

Aykut furulyázni is tudott, Este meghívott vacsorázni és utánna kiültünk a völgy peremére. Aykut furulyázott, miközben a távolban villámok csapkodtak a rózsaszínű sziklák mögött.

Másnap rábukkantunk Çavuşinban a csapra. Hogy ne zavarjon mosdás közben, a nyakamban logó pénztárcámat feltettem a peremre és ott is felejtettem. Az útlevelek is benne voltak. A jandarma szinte a falu végéig rohant utánnunk vele.

A srácot, aki megtalálta és átadta a jandarmanak, 2005-ben is viszontláttuk. Szuveníreket árult, ugyanúgy, mint három évvel azelőtt. 

Çavuşin végében berendezkedtünk egy barlanglakásba és visszaballagtunk a térre vacsorázni és megünnepelni Meli és Zoli házassági évfordulóját. Ők vettek egy üveg bort és beültünk egy lokantaba. Nemsokára megszólalt a müezzin. A téren letakarták az árut és mindenki elment imádkozni. Az aranyat és az ezüstöt azért eltették.

Késő estig ott maradtunk. Az árusok visszatértek, ácsorogtak még egy-két órát, aztán végleg elcsomagoltak. A vendéglő is bezárt. Azt azért megengedték, hogy ott maradjunk a teraszon borozgatni. Megmutatták melyik virágcserépbe tegyük a poharakat és hazamentek. Kappadókiai bor volt, helyben termett szőlőből. Borzalmas.

2011-ben is Çavuşin mellett aludtunk, felkészülve arra, hogy reggel hétkor a müezzin óbégatására fogunk ébredni. Nem így történt, mert már hat órakkor felköltött valami félelmetes zúgás. Kidugtuk a fejünket az odúból, hát a tájkép tele hőlégbalonnal. Reggeli fény, színes balonok - azok a fotók megérték a korán kelést.

Azért szeretem Kappadókiát, mert nem dubrovnikosodott el. Még nem vált belőle pusztán turistákkal teli tematikus park, a helybéliek még nem kizárólag az ők fejésükből tartják fent magukat. Még művelik a földet, még használják a barlangokat, ha nem is lakásnak és elküldenek a fenébe, ha áttrappolsz a szőlősön. Még lehet csak úgy ókeresztény templomokba botlani, csak úgy bemenni, megnézni, megtapogatni az ezernyolcszázvalamiből származó vésett grafittiket és bosszakodni a korommal festett kortárs felíratokon.

Még a törökök is eljárnak ide. Miután búcsút vettünk Aykuttól és a babájától egy Izmir-i családdal találkoztunk, akik az egyik völgyben piknikkeztek. Angolul ugyan nem tudtak egy szót sem, de megetettek köftével és dinyével és a családfő a porba rajzolt térkép fölött elmagyarázta nekünk, hogy Attila a magyarokat Mádzsárisztánba, a törököket pedig Türkijébe hozta azokban a dicső időkben. Ezért a mádzsár és a Türk árkádás.

Azóta is próbálom beazonosítani, hogy merre jártunk 2002-ben. Mivel eleve nem tudtuk pontosan hogy hol is vagyunk, ezért a feladat nem volt egyszerű.

Akkor szereztünk volt egy elnagyolt térképvázlatot valamelyik bódéból és találomra nekivágtunk a völgyeknek. Egyiken bementünk, a másikon kijöttünk, aztán beköltöztünk valahol egy barlangba éjszakára. Következő napon tovább bóklásztunk a völgyekben, többé-kevésbé céltudatosan, míg végül kilyukadtunk Çavuşinban. Ez biztos. Az is biztos, hogy innen továbbmentünk a Farok Vadisiba és ott is aludtunk. A srác, aki megtalálta a pénztárcámat, kétségbesetten próbált lebeszélni erről, mert a barátai a völgyben "bira-bira", aztán részegen randalíroznak.

A kétezerkettes fotók egy részéről legalább körül-belül tudtam, hogy hol készülhetett. Mivel mindig Çavuşinban aludtunk, értelemszerűen mindig a környéken kódorogtunk: Farok Vadisi, Paşabaği, Zelve völgy, Rózsaszínű völgy. És mivel mindig csak egy-két napot töltöttünk itt, sosem jutottunk tovább. A társaság többi tagjának általában mehetnéke volt. Általában a tengerpartra. Én meg sehogy sem tudtam meggyőzni őket, hogy tovább nézzük azt, amit már megnéztünk. Túl perverznek tűnt nekik az az ötlet, hogy nézzünk meg mindent.

Én meg látni akartam, hogy mi van a völgyek között. Látni akartam, hogy a kopár domboldalon tényleg nincs semmi. Tudni akartam, hogy melyik völgyben mi van és hogy lehet eljutni egyikből a másikba. Azt akartam, hogy ha ránézek a térképre vagy a gugli műholdképére, akkor rögtön tudjam, hogy mit látok. Ha megállok valahol, akkor tudjam, mi van tőlem jobbra és balra. Nemcsak látni akartam Kappadókiát, hanem tudni is.

Ez végül az idén sikerült. Legalább részben. Négy teljes napom volt módszeresen bebarangolni Göreme könyékét, mondhatni a Tarihi Milli Parkı teljes felületét. Most már itt van az egész a fejemben. Ez már az enyém.