Bringázni vittük a lányomat. Olyan út kellett, ahhol nincs szintemelkedés, nincs forgalom, ellenben van aszfalt és a Berethalomra vezető út pont ilyen. Bepakoltuk a bringákat az autóba, elmentünk a Scharosch an der Kokel nevű faluig, hogy majd onnan biciklizünk tovább.

Nem a templom elől indultunk, mert egyrészt nem akartunk végigtekerni a falun, másrészt meg nem akartuk, hogy megrohanjanak a kis barnabőrű német gyerekek. A falu vége fele volt egy parkolásra alkalmas hely, ott álltam meg. Két bámészkodó helybéli rögtön odajött. Letekertem az ablakot. Egyikük köszönt, kezet fogott az ablakon keresztül, kezet fogott a feleségemmel is és szerintem a lányommal is kezet akart fogni, csak ő túl messze volt.

Üldögéltem egy vendéglő előtt Rangdumban és vártam, hátha jön egy autó, ami tovább visz. Pár ház szétszórva a pusztaságban: ennyi Rangdum. Hevenyészettnek és ideiglenesnek tűnt minden, pedig ez egy falu. Semmi sem választja el a házat a hegytől; a kőből épített kockák pont olyan nyersek és kopárak, mint a völgy körülöttük. Drót nélküli villanypóznák viszik a semmit a nagy lapájon, de amúgy van itt mobiltorony és napelem is.

A hátam mögötti helyiség egyik sarka a konyha - mondhatnám látvánkonyha -, itt fő a rizs és a zöldség; másik sarka vegyesüzlet, a többi a vendéglő. Unalmamban megebédeltem. Nagyon házias: az ember annyit eszik, amennyit akar és annyit fizet, amennyit megfelelőnek gondol. Evés közben a pár polcból álló vegyesboltot nézegetem. A polcok háromnegyedén édesség; kapható még imazászló, budipapír és fogkefe. Az edényeket a ház előtti patakban mossák, gyanítom abból is főznek.

Hatezer méter nem a világ teteje. De azért jó magasan van az is. A Stok Kangri egész pontosan 6.153 méter magas. Nem technikás csúcs, egyszerűen csak fel kell rá sétálni - már ha bírja az ember a magasságot. 5 nap aklimatizáció után én éppen csak, hogy kibírtam.

Eredetileg úgy volt, hogy az alaptáborig megyünk, aztán meglátjuk. A többiek a Nun-ra készültek és csupán aklimatizálódni akartak előtte néhány napot. Csúcsengedélyünk amúgy sem volt. Hatezresekre nem szokott lenni, de a Stok Kangri elég felkapott a fizetőképes közönség között, úgyhogy megéri azt a kis plusz adminisztrációt.

Budapestről repültünk Delhibe, Delhiből Lehbe. A két járat között körülbelül 2 órányi különbség volt, de ez még Európában is szoros, úgyhogy a Delhi-Leh jegyet inkább a következő napra vettük. A repülő hajnalban indult, sok értelmét nem láttuk annak, hogy bent aludjunk Delhiben, majd a reptéren kihúzzuk addig.

Majdnem egy órát vártunk a tízpercenként járó buszra, ami átvitt a "domestic" terminálhoz. A hegymászáshoz sok csomag kell, a többiek ezért targoncákra pakoltak. Itt is katonák álltak minden ajtóban és a jegyeket ellenőrizték. Hárman már félig bent voltak, amikor az egyik katona észrevette, hogy a jegyünk nem aznapra szól, hanem a következőre. Állj! Még nem lehet bemenni,

Afene. Akkor meg mit csináljunk? Meg is kérdeztük. Ticket office, ticket office, hajtogatta a katona idegesen és integetett, hogy tűnés. Akik bennebb voltak, azok nem is hallottak semmit, akik kint voltak, azok nem tudták hirtelen, hogy mi legyen és tragoncákkal amúgy sem egyszerű sarkon fordulni. Egyszóval időbe telt, amíg elkezdtük a kivonulást. A katonák nem bírták türelemmel és kezdték lökdösni az embereket kifele.

Ez is jól kezdődik.

Konoba Murici egy... mi is?... egy konoba a Szkádár tó partján, valahol Virpazar és Albánia között. Van itt egy kis gyep annak, akik sátorozni akar, vannak házikók, van vendéglő és egy terasz, ami a tóra néz. Illetve vendéglő az most nincs. "No restaurant" mondta az egy szál fogatlan néni, aki ott tett-vett a kihalt kempingben.

Borus idő volt, a teraszon ücsörögtünk. Egyszerre csak beállított egy árva bringás. Meglepettnek látszott, amint bejött az udvarra, szemmel láthatóan nem erre számított. Elveszetten álldogált egy ideig, aztán leült az egyik asztal mellé. A gazda a telefonját matatta, nem zavartatta magát. Ő a maga részéről kiírta egy darab papírra, hogy NO RADIMO, kiragasztotta az egyik kuckóra; okos ember megérti.

Van két történetem, amit sehova sem tudtam elsütni eddig. Sok közük nincs ugyan egymáshoz, de valamit mindig lehet találni.

1:

Még 2004 szeptemberében dél fele autókáztunk az Égei tenger mentén. Törökországban. Különösebb célunk nem volt, minden reggel kinéztünk a térképen egy partszakaszt, és este ott sátorztunk. Ezzel a módszerrel persze bele lehet futni egy-két meglepetésbe és amikor egyik este megérkeztünk a Didim nevű városka mellett kinézett öbölbe, akkor láttuk, hogy itt bizony baj van. A városka igazából egy nagyváros volt, közvetlenül a tengerparton. A kevés homokon millió ember és napernyő, a többi csupa szikla, csupa beton. Na puff. Mi legyen?

Körülbóklásztunk egy kicsit és kisült, hogy nem messze tőlünk van egy üdülőtelep-szerűség, ami teljesen üres és elhagyatott. Átmásztunk a kerítésen és megnéztük közelebbről. Volt ott minden, ami kell: pázsit, pálmafák, padok, teniszpálya, jásztótér - de sehol egy lélek. Ideális hely éjszakára. Zoli előkerítette az őrt, akit nem zavart ha ott alszunk, még a kaput is kinyította, hogy az autóval beállhassunk. Ezután nekifogtunk megkeresni az ideális sátorhelyet. Nem volt könnyű. Melinda ragaszkodott a pálmafához, arra is figyelni kellett, hogy ne fújjon a szél, a felkelő Nap ne pont a sátorra süssön reggel és a pázsit is megfelelően puha legyen. Szürkülödni kezdett, mire megtaláltuk az igazit. Kidobáltunk mindent az autóból és nekiláttunk a sátorhúzásnak. Közben arra sétált egy török család és megkérdezte, hogy itt szándékszunk-e aludni. Igen. Miért? Teljesen izgalomba jöttek. Kézzel-lábbal magyarázni kezdtek, hogy itt very dangerous, itt a világért se maradjunk, mert a környéken sok az akrep.

Az éjszaka jöttem haza Bangalore-ból. Meló volt, a négy nap nagyjából a hotelben és az irodában telt el. Meg aztán: mi állítólag Bangalore szélén voltunk. A belvárosnak nevezett rész egy órányira volt taxival, a reptér ugyanilyen távolságra és végig be volt építve. Ezeket a mérteket én nem bírom megemészteni, teljesen elvették a kedvemet mindeféle városnézéstől.

Azért persze a méretek mellett pár más helyi jellegzetességbe is belekóstoltunk, mint az indiai konyha és a forgalom. És még valami. Előkerestem mit írt Lévy Strauss a Szomorú trópusokban:

Ilyen vonások gyökereznek meg ebben az országban, melynek hagyományos kultúrája mindenkinek azt sugallja, hogy király legyen valaki máshoz képest, ha akárhogy is rá tud bukkani egy alantasra, vagy teremteni tud magának.

Mintha csupa orvos élne ebben az országban. Aki fent van, az beletörli a lábát mindenkibe, aki éppen alatta van. Ennyi öntelt figurát egy helyen még életemben nem láttam.

A négy nap alatt is elegem lett abból, hogy a mosdóban a kezembe adják a kéztörlőt és kiveszik a csészét a kezemből, ha teát akarok tölteni bele. De még ennél is jobban elegem lett a parancsoló kézmozdulataikból. A nyelvet nem értettem, de a gesztusokat nagyon.

Volt két gyerek az irodában, akinek az volt a dolga, hogy teát és vizet szolgáljon fel nekünk. Ők voltak az alantasok. Nekik mutogatták a vendéglátóink, hogy mikor mi a dolguk. Aztán meg a reptéren terrorriadó volt és katonák ellenőrízték minden lépésünket. Ott ők voltak a királyok. Ha értelmezni kellene a kapuban álló katona kézmozdulatát, akkor az nem azt jelentette, hogy "Be lehet jönni", hanem azt, hogy "Na, húzzál befele!". Utoljára nyolcvankilenc előtt volt ilyen jó hangulatú találkozásom a rendőrséggel.

Túlteng itt a tesztoszteron. Koestlert kitíltották Indiából A lótusz és a robot miatt; Rushdie-t akár a belügyminiszter is kiátkozhatta volna. Sőt, Sri Lankán annyira szerették az indiai békefentartókat, hogy pár hónap után maga az állam fegyverezte fel a Tamil Tigriseket ellenük.

Pedig... Az egyik srác ránk áldozta az egész délutánját. Elvitt édességet venni a környék legjobb üzletébe, egy órán keresztül segédkezett a vásárlásban és ráadásul még ki is fizette amit vettünk. Egyszóval rendesek népek ezek, de azt a fejtartást és a leereszkedő mosolyt a bajuszkájuk alatt nem tudom elnézni nekik...

Bementünk Göremében egy édesség és fűszer boltba és megkérdeztük, hogy van-e henna. Az ugyan nem édesség és nem is fűszer, de mégiscsak nagyobb esélye volt, hogy itt találjunk ilyesmit, mint egy vendéglőben, szállodában vagy szupermarketben. Márpedig Göremében más nincs.

A "henna"-t nem értették. "Kına var mı?". Így már értették. Ja, hogy kına. Tudják mi az, de nincs. A környéken sincs. Lehet, hogy egész Törökországban sincs.

Azt mondta erre Laja: Ez nem is török. Egy igazi török nem mond olyat, hogy nincs.

És valóban. Addig jöttünk-mentünk, amíg rábukkantunk egy másik fűszeresre. "Kına var mı?" Nincs, mondta a boltos. De lesz! Másnap elment Nevşehirbe és hozott nekünk hennát. Úgy másfélszer annyit fizettünk érte, mint utoljára Isztambulban, de hozott.

Olyan országban lakom, ahol a kereskedők szívességnek érzik a vásárló kiszolgálását. Vagy: Nemrég turázni voltunk Svájcban. Lejöttünk a hegyről és nagyon jól esett volna egy zuhanyozás. Két kempingben is próbálkoztunk, de egyikben sem akarták engedni. Ha nem lakunk ott, akkor nem lehet. Akkor sem, ha fizetünk érte. Akkor sem, ha felárat fizetünk érte. Ha nem lakunk ott 25 frankért, akkor nem zuhanyozhatunk 10 frankért sem. Viszont elpanaszkodták, hogy nem megy a biznisz.

Ezzel szemben Hattusa mellett fél lírán alkudoztunk a török kempingessel, aztán otthagytuk. Jól emlékszem, ahogy lebegett a barna zakója, amikor utánnunk szaladt. Jó, legyen két líra. Szezon vége volt, az is több mint semmi.

Most nem az átverős trükkökről beszélek (van abból is elég), hanem igazi mesterfogásokról. Egy vérbeli török kereskedő nem egyszerűen csak rátukmálja az áruját az emberre. Ennél sokkal kifinomultabbak.

Ahogy megjelentünk az isztambuli buszpályaudvaron, rögtön legalább öt utasfogó esett nekünk a kérdéssel, hogy hova akarunk utazni. Rajtuk kívül még kispárnát, arcszeszt és bőrdzsekit próbáltak eladni nekem az utcai árusok. Gyanus volt az egész. De hamar kiderült, hogy bár a Hugo Boss hamis, a buszjegy igazi, egyszerűen itt így szokás jegyet venni.

Szóval, hova is utazunk?

Kappadókia, böktem ki.

Cappadocia, but where in Cappadocia?

Mit lehet egy ilyen hülye kérdésre válaszolni? Megismételtem, hogy Kappadókia.

Erre ingerülten város? falu? neveket kezdtek sorolni, nekem pedig derengeni kezdett, hogy ez a Kappadókia nagyobb lehet, mint gondoltuk. Egyetlen név volt, amit megértettem és vissza is tudtam mondani: Göreme. Oda megyünk.

Történt mindez 2002-ben.

Varság az egyetlen hely a világon, ahol hegyháton folyik a patak. Persze ott sem mindenütt, hanem csak a Kopjáskertben, ott is azért, mert annak idején Lőrinc Laci bácsi medret ásott neki.

Nem kis munka abban a sziklás talajban. Mesélte volt, hogy milyen hosszú az a meder, de már elfelejtettem. Egy kilóméternél hosszabb, száznál kevesebb, nem számít. Ez a patak tulajdonképpen malomárok: a víz egy nagy kereket forgat, az meg egy generátort. Ez a generátor működtette a műhelyt, a házat, még a kertben lakó városiaknak is jutott az áramból. Hogy ne legyen gondja a vízhozammal egy kis gyűjtőtavacskát is ásott, később mellé egy másodikat. Abba pisztrángot telepített, de a vidra mind kiszedte.

Igazából fogalmam sem volt, hogy az Érzékelés kapui miről szól. Azért vittem magammal a Fogarasba, mert vékony és keménykötésű. Négy napig a hátamon lesz, ezek a legfontosabb szempontok. Bár emlékszem, egy alkalommal Andor barátom három könyvet cipelt magával a hegyre, mert nem tudta eldönteni, hogy melyik fogja majd érdekelni (és aztán kölcsönkérte az enyémet). De ez régen volt, a súlyos hátizsákok idején. Mostanság, amikor négy napra nemigen viszek magammal 10 kilónál többet, az irodalmi művek súlyát egyszerű grammokban mérem.

A 10 kilóban nincsen benne a fényképezőgép. Egy Pentax K5-ös nehezebb mint a Vagy-vagy és amúgy is július van, a párás levegő és kemény fények hónapja, meg aztán nem is egyedül megyek. Én legalábbis nem tudnám magamat elviselni fotózás közben, hogy minden pocsolyánál félórákat piszmogok. 

Fényképezőgép nélkül legalább nem kell mást csinálni, csak menni a nagy csendben és bambulni a tájra. Meg néha odanézni, hogy hova lép az ember. Igazából semmi másnak nincs jelentősége.

Úgy esett, hogy 2008 agusztusában közel 24 felejthetetlen órát töltöttem a képen látható szépséges épületben. Mint a tetejéről is leolvasható, ez a taskenti reptér. A képet a netről töltöttem le, saját fotóm nincs róla. Nem is láttam az épületet kívülről, mivel az országba nem engedtek be, a fene ott egye meg.

Úgy kezdődött, hogy februárban valaki útitársat keresett magának közép ázsiai kiruccanásához. A tervben szerepelt hegymászás Tádzsikisztánban majd kulturális program Üzbegisztánban. Ugyanebben az időben Tom Waits koncert volt Prágában, de mindent nem lehet. Nehéz döntés volt.

Ezekbe az országokba persze nem lehet csak úgy ki-be sétafikálni. A belépéshez vízum kell, a vízumhoz meghívó, erkölcsi bizonyítvány, orvosi papír, nyelvvizsga, ajánlólevél, anyámkínja.

Kilimanjaro Darkjazz Ensemble, Babylon klub, Isztambul. Ennél jobb csak Tom Waits lett volna, ugyanott. Esetleg a kettő együtt. (Tom Waitsnek a Tin Hat Trioval is van közös projektje. Itt lehet meghallgatni, de óvatosan.)

2010 novemberében voltak az A38 hajón, akkor nem tudtam kimenni. Utána több mint egy évig lestem, hátha ismét fellépnek egy viszonylag könnyen megközelíthető helyszínen, de nem volt szerencsém. 

Október 10-11 Webit konferencia Isztambulban. Szerda reggel, kifele menet a hotelből megláttam egy Babylon szórólapot; belepillantottam és ott volt a Kilimanjaro. Aznap este. Szerencsére a KDE nem az az együttes, ami lázba hozza a tömegeket, úgyhogy nem rohanták le a kasszát. Meg is lepődött a jegyárus srác, amikor délután ötkor azt kérdeztem tőle, hogy van-e még bilet. Evet, az összes.

Nincs jobb a kis klubos koncertnél. A zenész nem fényévekre van, hanem ott. Akár nyomogathatnám a pedáljait. A gitárosnak háromszor annyi pedálja van, mint húr a gitárján. Zenészenként egy-egy laptop. Kraftwerknyi technika jut minden személyre. De sebaj, a zene nagyon jó.

Az eddigi bejegyzések alapján úgy tűnhet, hogy én csakis külföldön keresem az egzotikumot.

Nem, nem így van. Nagyon jól tudom, hogy Románia legalább annyira izgalmas, mint Dél Afrika, Marokkó és Törökország együttvéve. Pedig sok lemaradásom van. Ismerhetném jobban is ezt az országot, ha már itt élek. Néha, amikor a realitás áttör, döbbenek rá hogy a mindennapi életem csak egy burok, igazából Románia teljesen más, mint amit én megélek belőle. De hogy többé-kevésbé a blog szelleménél maradjak, a mai téma legyen a sízés.

Legjobb lenne minél több olyan történeteket írni, mint a vármezői fickóé, akivel valahol a Görgényi havasokban találkoztunk. Házilag fabrikált túraléccel mászta a hegyet. A léc fából volt, a kötés is otthon készült, kézműves technikával és a... khm... visszacsúszásgátló is, hogy ne nevezzem fókaszőrnek. A nevét már nem tudom, de emelem a kalapom előtte. 

A 2007-es szilvesztert töltöttük Isztambulban. Egészen jó kis szilveszter volt, de sajnos a hazafele út homályba borította. Egy életre megutáltam Bulgáriát...

Reggel 4-kor indultunk Vásárhelyről és este 11-kor már Isztambulban voltunk. Éppen a Fatih Sultan Mehmet hídon robogtunk át Ázsiába, mert elcsesztem a Besiktási letérőt. Meglepően egyszerűen visszakeveredtünk az európai oldalra és hajtottunk be a dugó kellős közepébe a Tákszim tér körül. Egy szinte függőleges utcában álltunk sorban közel fél óráig. A téren igazi szombat esti diliház volt, egy rendőrrel a közepén; életemben ilyen elveszett figurát nem láttam. Ott hadonászott szegény egyenruhában, rendőrbottal és síppal és éppen csak, hogy el nem ütötték.