A 2007-es szilvesztert töltöttük Isztambulban. Egészen jó kis szilveszter volt, de sajnos a hazafele út homályba borította. Egy életre megutáltam Bulgáriát...

Reggel 4-kor indultunk Vásárhelyről és este 11-kor már Isztambulban voltunk. Éppen a Fatih Sultan Mehmet hídon robogtunk át Ázsiába, mert elcsesztem a Besiktási letérőt. Meglepően egyszerűen visszakeveredtünk az európai oldalra és hajtottunk be a dugó kellős közepébe a Tákszim tér körül. Egy szinte függőleges utcában álltunk sorban közel fél óráig. A téren igazi szombat esti diliház volt, egy rendőrrel a közepén; életemben ilyen elveszett figurát nem láttam. Ott hadonászott szegény egyenruhában, rendőrbottal és síppal és éppen csak, hogy el nem ütötték.

Ettől a Tákszim tértől aztán óva intett az a lengyel lány, akitől megkérdeztük, hogy 31.-én éjszaka hova érdemes menni. Amikor később láttam az előkészületeket, rögtön megértettem miről beszél. Rohamrendőrök, vízágyú... Hm. Mindent nem kell kipróbálni

Valahogy átvergődtünk a téren, megálltunk egy parkolni tilos tábla alatt. Valahol itt van a környéken a Chillout Chengo nevezetű hostel, ott foglaltunk szállást. Ketten maradtunk az autóknál, a többiek elindultak megkeresni.

Valami elcsúszott a kommunikációban, mert a hostelben egy személyt vártak. Ezzel szemben érkeztünk nyolcan. De a törökök nem akadnak fent ilyesmin. Mire letettem az autót egy parkolóban és megérkeztem, már volt ágy mind a nyolcunknak. Éjjel 4 óra volt amúgy.

Isztambulban egyszerűen jó ott lenni. A kötelező látnivalókat már évekkel ezelőtt letudtuk, most csak élveztük a várost. Egy két csendesebb dzsámit, a pipázókat, a tengerpartot, a bazárt, az utcákat, a macskákat, a lokántákat és a törököket. Közben jó nagyokat fáztunk a párás tengeri levegőn, de sebaj. Szilveszter éjszakáján a Tákszim tér és a Galata torony között bóklásztunk, kocsmáról kocsmára, míg végül kikötöttünk egy eldugott kiskocsmában, ahol Manu Chao szólt éppen. Itt punnyadtunk egy darabig, aztán egyszerre csak ritka nagy buli kerekedett a semmiből. A csapos is ugrált, aki sört kért, azt küldte a csaphoz. Reggel bemondtuk a fogyasztást és fizettünk.

Délben...	...és éjfélkor

Másodikán indultunk vissza, úgy számoltuk, hogy éjfél fele hazaérünk. Hát nem. Közben Bulgáriában lehavazott és megállt az élet. Azt értem, hogy január elsején mindenki részeg, de másodikára azért már működnie kellene egy országnak. Nem, Bulgária még harmadikán sem működött és negyedikén is csak alig.

A bohóckodás a török-bolgár határon kezdődött. A tengerparton jöttünk, ott már ismertük a járást. Edirnénél mentünk vissza, azt hittük ott egyszerűbb lesz, mert mégiscsak ez a fő tranzit útvonal. Elmondom:

Az első bódénál kaptunk egy cetlit. A második bódénál lepecsételték az útleveleket és kitöltöttük a cetlit (név, rendszám, útlevélszám). A harmadik bódénál lepecsételték a cetlit. A negyedik bódénál elvették a cetlit. Az ötödiknél megnézték a csomagtartót. És még útdíjat is fizettünk valahol. Leírva rövid, de mindenütt kiszállni, sorban állni, várni... az idő meg telik.

Mindegy, megyünk tovább. Az autópálya gyakorlatilag az utolsó bódéig tartott, de nagyobbik baj az, hogy elkezdett havazni. Megyünk, a hó egyre nagyobb, a sebesség egyre kisebb, az utakat senki sem takarítja. Sötétedésre értünk be Stara Zagorába, sok vidám eseménnyel a hátunk mögött, amiken akkor még tudtunk röhögni. Amikor a ló szekerestől átugrotta az út széli árkot, be a mezőre és mögötte úgy potyogtak a minden bizonnyal részeg atyafiak, mint a szalmabábuk; amikor Imó a szélvédőre tapadva, hófúvásban, ködben, kanyarban előzte a sort, merthát az első autóból beszóltak a rádión, hogy lehet jönni; amikor az egyik lehajtón egy Lada lendületből becsapódott a mély hóba; amikor aztán mi is becsapódtunk, előzés közben úgy, hogy a hó teljesen ellepte az autót; amikor nem tudtuk megelőzni a hússzal vánszorgó teherautót, mert a belső sáv még jobban csúszott; szóval mindezeken nagyon jól szórakoztunk, mert azt hittük, hogy nemsokára vége.

Aztán Stara Zagora után egyre kisebb lett a hó és mi egyre jobban bíztunk abban, hogy túl vagyunk a nehezén. Kazanlik után le volt zárva az út. Két rendőr ácsorgott a hidegben, egyikük tudott nlhány szót angolul. Lánc van? Nekem nem volt. Akkor nem lehet továbbmenni. Gyorsan be az első benzinkútig, vettem egy olcsó, 75 eurós láncot és vissza a rendőrökhöz. Nem lehet továbbmenni. De van láncunk! Akkor sem lehet. Anyátok....!

Megnéztük a térképen az alternatívákat, de Kazanlikból már nem engedtek ki semmilyen irányba. Néhány rendőr kijózanodott... Gyorsan szállást kerestünk éjszakára.

Fejetlenség, fejetlenség. A bolgár utakat ellepték azok, akik Görög- és Törökországban szilvesztereztek és egy nap alatt eldugaszolták a teljes úthálózatot. Pedig az nagyságrendekkel jobb, mint a román. De se hókotró, se rendőr, az emberek pedig mentek ész nélkül, mint a lemingek. Senki nem tudta, hogy mi történik és amikor már teljesen nyilvánvaló volt, akkor sem akarta elhinni. Beszűkül a tudat és csak egyetlen célnak marad benne helye: haza kell menni, bármi áron. Olyan nincs, hogy nem lehet. Szófia fele elhagyott autók álltak az utakon, mert miután beállt a dugó és elfogyott az üzemanyag, az emberek gyalog indultak tovább, hogy meg ne fagyjanak.

Nekünk nagy szerencsénk volt azzal, hogy egy városban ragadtunk le. Másnap felhívtuk a követséget. Hol vagyunk? kérdezték. Stara Zagora. Akkor maradjunk is ott és eszünkbe ne jusson bármerre is elindulni, mert minden út le va zárva. Minden. Az összes.

Másnap reggel, amikor kiengedtek Kazanlikból mi azért még megpróbáltuk a tenger fele vezető utat. Nem kellett sok, hogy utolérjük a sort. Először a külső sávon, aztán a belsőn. Aztán az élelmesebbje a bal oldali belsőn kezdett menni előre - mi is. Aztán a bal oldali külsőn kezdtek előzgetni és akkor végre megjött a józan eszünk és visszafordultunk mielőtt beragadunk mi is.

Utólag megtudtuk, hogy (itt is) kamionok fordultak keresztbe és borultak fel. A többi autó pedig szépen lezárat az utat a mentők és a hókotrók elől is.

Csodálatos napot töltöttünk Stara Zagorában. Igazi szocreál betonrengeteg. Panel panel hátán és ráadásnak sötétség, mint a néger seggében. Találtunk egy szépséges szocreál szállodát és kialudtuk a szilvesztert.

	így fest a letakarított út

Negyedikén a követségtől megtudtuk, hogy merre nyílt meg az út. Egy mellékutat lepucoltak valahogy és ott lehetett közlekedni. Azért csak óvatosan. Késő délutánra jutottunk el Russéba. Anyósom felhívta a Giurgiu-i vámot és sms-ben elküldte az infót, hogy a híd meg van nyitva. Ez volt minden, amit tudtunk a helyzetről. A bolgárok nem tartották fontosnak, hogy bármiről is tájékoztassanak.

Egyébként meg álltunk a sorban és kártyáztunk. Pontosan 4 órát álltunk, közben két szervet láttunk intézkedni: az egyik szó nélkül átterelt egy másik sorba, ahonnan a másik két órára rá visszafordított. Úgy értem, vissza az első sor végébe.

Az a rendőr nagyon közel állt a veréshez. Nem csak nekünk szakadt el a cérnánk, hanem mindenki másnak is. Jó harmincan üvöltöztek körülötte, épp hogy a fegyverét elő nem vette.

Közben a sötétből előbukkant egy taxis és felajánlotta, hogy fejenként 20 euróért mutat egy rövidítőt. És tényleg. Ha nem is percek alatt, de úgy egy-két órán belül átaraszoltunk a hídon és megérkeztünk Romániába.

Először láttam Romániát európai országnak. Égnek a lámpák. Tiszták az utak. Rendőrök irányítják a forgalmat. Nem csak irányították, hanem ha valami beüt, akkor meg is mondják, hogy miért kell várni és meddig. Nagyon hálásak voltunk nekik.

Most már aztán tényleg tűzés haza.

Mindezek után Bukarestben úgy éjfél körül átmentem a piros lámpán. Észre se vettem, csak az tűnt fel, hogy egy rendőrautó szirénázik a hátam mögött. Félrehúztam, ahogy a szabályok megkövetelik, sajnos a rendőrautó is félrehúzott. Bună seara, trebuie să reţin permisul, pentru aţi trecut pe roşu.

Hát, én szinte elsírtam magam. Remegő hangon elmeséltem a rendőrnek az elmúlt három napot és hogy én tényleg, de igazán nem láttam azt a lámpát.

Elengedett. Látta a híreket a tévében.