Hegymászó barátom szerint a hegyen télen-nyáron ajánlott a hosszú nadrág. Igazat kell adnom neki, miután kétszer is felhasadt a lábam a rövidnadrágban. Ettől függetlenül továbbra is rövidnadrágban járok, mert van aki semmiből sem tanul. 

Amikor 2009 júliusában Montenegróba utaztunk, egyikünknek sem volt ideje alaposabban utánanézni a viszonyoknak. Ezért elmaradt a rafting a Tárán és kajakozás a Szkádár tavon, helyette teljesen feleslegesen meglátogattuk Dubrovnikot. Never ever.

Persze nem mentünk teljesen blattra. A Durmitort előre kinéztük, de térképet Zsáblánákban láttunk először, és sikerült eltalálnunk a lehető legésszerűtlenebb útvonalat. A Durmitor nem nagy és nem is magas, de eszméletlenül látványos és kicsi távokon jó nagy szintkülönbségek vannak. Más szóval meredekek az oldalak.

A lehető legszebb oldalon, a sípályán másztunk fel (de legalább a felvonóházban aludtunk) és másnap a gerincen vakartuk a fejünket, hogy most merre tovább. Valahogy le kell innen menni. Két lehetőség volt rá: egy firmes oldal és egy omladékos vályú. Mivel egyedül nekem volt kemény bakancsom (júliusban hó, 2000 méter alatt?!), ezért a havon esélyünk nem volt, maradt a vályú.

Nem volt különösebben nehéz a terep, kábel is volt a falban, csak nagyon omladékos. Ezért Laci lemászott előre és a következő akkor követte, amikor eltűnt az első kanyarban. Ez a következő Zsolt volt. Ő megakadt a kanyarnál és megvárta, amíg utolérem. Itt vége volt a kábelnek és a következő csak pár méterrel lennebb kezdődött. Odáig kellett lejutni valahogy.

Mondom, nem volt nehéz a terep, csak omladékos. Volt egy enyhe áthajlás is, de lemásztam alatta.

Jött Zsolt. Ő az áthajlásnál nem lefele lépett, hanem oldalt és megölelte a sziklát. A szikla meg szépen kifordult a helyéről és Zsolttal együtt a fejembe esett. Mondanom sem kell, hogy én is egy sziklaperemen álltam és Zsolt nem 10 kiló. Átvillant az agyamon, hogy ha megpróbálom megtartani, akkor mind a ketten meghalunk, de legalábbis lezuhanunk. Inkább két kézzel elkaptam a kábelt.

Szerencsére Zsolt is elkapta. A szikla kicsúszott az öléből és elzúgott mellettem. Lent Laci csak a csattanást hallotta és felnézett. A szikla végigpattogott az oldalon, menet közben darabokra törött és hozta a havereket is. Amikor Laci felnézett, valami olyasmit látott, mint Han Solo a meteorviharban. Épp beugrott a fal mellé és már potyogott is körülötte az áldás.

Laja mindezt fentről nézte végig. Még végig sem gondolta, hogy mit fog kezdeni három hullával a hegyen, s már vége is volt. Zsolt lemászott a fejemről és szemügyre vettük a károkat. Nekem felhasadt a térdhajlatom, de más következményei nem voltak az esetnek. Azóta sem tudom, hogy is történt pontosan. Nekicsapódhatott valaminek a lábam, ahogy kifordultam.

A sebet viszont elhanyagoltam és ennek köszönhetően idehaza 4 napot ültem a kórházban, amíg kipucolták. Ott nem mertem orvoshoz menni, nehogy hazaküldjön és mint később elmagyarázta a doki, a térdhajlat az a hely, ahol se a vér se a nyirokkeringés nem elég intenzív ahhoz, hogy magától kitisztuljon.

Három nap múlva Dubronikban sétálgattunk (never ever). Zsoltnak nyomhatta valami a lelkét, mert egyszer csak meghívott mindhármunkat ebédre. Az óvárosban. Aszongya, megmaradt egy csomó kúnája, költsük el. Olyan rettentő sok azért nem maradhatott, mert sokat keresgéltünk egy elfogadható árú vendéglőt. Ott aztán kiderült, hogy az ár csak a plakáton elfogadható, a számlán teljesen másként fest.

Zsolt megnézte a számlát, összeszámolta a zsebében levő pénzt és megkérdezte: Fiúk nem maradt valami kúnátok? Összeadtuk amink volt (pár kiló aprópénz), de még mindig nem volt elég. Zsolt elment és keresett egy bankomatot.

Este visszatértünk Perásztba. Miután az ebéd nem egészen úgy sült el, ahogy Zsolt tervezte, vacsorázni is meghívott. 

Perásztban nem kellett sokat válogatni, egy vendéglő volt összesen. Ide beültünk. Szolid árfekvés, nem egészen 10 euróból jól is lehet lakni. Zsolt ellazult és ha már így van, rendelt két üveg bort is a vacsora mellé. Telt-múlt az idő, ittuk a bort, beszélgettünk, jó volt a hangulat, de egyszer itt is eljött a fizetés ideje. Hozták a számlát, valami 80 euró. Az üzletben 2 eurós bor itt 15 euróba került. Zsolt gondolkodott egy keveset, aztán kidobott 50 eurót az asztalra. Tessék. A többit osszátok el.

A Durmitor viszont megérdemel még néhány fotót: