Budapestről repültünk Delhibe, Delhiből Lehbe. A két járat között körülbelül 2 órányi különbség volt, de ez még Európában is szoros, úgyhogy a Delhi-Leh jegyet inkább a következő napra vettük. A repülő hajnalban indult, sok értelmét nem láttuk annak, hogy bent aludjunk Delhiben, majd a reptéren kihúzzuk addig.

Majdnem egy órát vártunk a tízpercenként járó buszra, ami átvitt a "domestic" terminálhoz. A hegymászáshoz sok csomag kell, a többiek ezért targoncákra pakoltak. Itt is katonák álltak minden ajtóban és a jegyeket ellenőrizték. Hárman már félig bent voltak, amikor az egyik katona észrevette, hogy a jegyünk nem aznapra szól, hanem a következőre. Állj! Még nem lehet bemenni,

Afene. Akkor meg mit csináljunk? Meg is kérdeztük. Ticket office, ticket office, hajtogatta a katona idegesen és integetett, hogy tűnés. Akik bennebb voltak, azok nem is hallottak semmit, akik kint voltak, azok nem tudták hirtelen, hogy mi legyen és tragoncákkal amúgy sem egyszerű sarkon fordulni. Egyszóval időbe telt, amíg elkezdtük a kivonulást. A katonák nem bírták türelemmel és kezdték lökdösni az embereket kifele.

Ez is jól kezdődik.

Ezúttal Koeslertől idézek (A lótusz és a robot):

A társadalom hindu eszménye szilárd volt és állandó, minden változást le kellett pergetnie magáról; hasonló ideálokkal él sok ázsiai társadalom, s ugyanez volt ismeretes a keresztény középkorban is. Dermedt hierarchiát alkottak a kasztok, ezek a vízszintes rétegek további alkasztokra oszlottak, fokozta a tagolást a nagycsalád, a közös családi háztartás, így apró, "atomnyi" családrészek fonódtak kényszerű egységekké. [...]

A társas háztartásban a legidősebb férfi, az "atomnyi" családban az apa volt az, aki feltétlen engedelmességet követelt meg; a hierarchia alacsonyabb fokain az idősebb fivér vetette alá akaratának a fiatalabbat, úrnője volt az anya a menyének, és így tovább. A rendszer, persze, vidékenként és kasztonként változott, s nehéz lenne megmondani, az élet valósága mely fokig felelt meg mindig az elméletnek; tény, hogy ez volt az eszményi séma. És annak ellenére, hogy jelentősek voltak a faji és a kulturális különbségek, nem létezett közös nyelv, sőt, közös ábécé sem, a vallási-társadalmi eszmény kialakított olyasvalamit, mint a hindu nemzeti jelleg: jól felismerhető, sajátos szokásokkal és viselkedési képletekkel. [...]

A fiatal férfi feltétel nélkül köteles volt alávetni magát apja akaratának, s ez, valamint a család hierarchikus stuktúrája volt hivatott arra, hogy beolvassza őt a rendíthetetlen, hagyományos kasztba, elfojtsa minden benső kezdeményezését, függetlenségi törekvését; a családi háztartás a konformizmus, az engedelmeskedés, a lemondás iskolája volt. A fiú helyett minden döntést a szülők hoztak meg: ők választottak számára menyasszonyt még kisfiú korában, sőt, mikor talán őmaga még meg sem született; neveltetése, pályaválasztása későbbi karrierje felől őmaga nem dönthetett, s ha többé-kevésbé engedékeny viták után is, azért csak mások határozták meg sorsát. Az eredmény: eredendően a döntésektől való vonakodás, a magabiztosság és az önállóság teljes hiánya, a felelősség alóli kibújás szívós igyekezete.

 

Kicsit tovább:

Amíg Gandhi volt a Bapu [=Apa], a környezetében munkálkodó férfiak, köztük Nehru sem léphetett fel döntései ellen, hiába, hogy néha logikátlannak, sőt, veszélyesnek tűntek fel számukra Mahatma elgondolásai - mert ez gyakran így volt.

[...]

Mint Nehru sok más kezdeményezésével is megesett már ez idő tájt, az Összindiai Kongresszus Bizottság egyszerűen úgy fogadta el a javaslatot, "hogy fogalmuk se volt", Dzsaváharlál szavai szerint, "mit szavaznak meg"... "Dzsaváharlál másik hóbortos megfogalmazása szerint az általános vélekedés az volt: "Tegyünk kedvére, hadd örüljön, hogy rábólintunk".

Ez persze az őskorban volt.

Most így fest a helyzet: Felhív az indiai kolléga és kér tőlünk fából vaskarikát. Hiába magyarázzuk neki, hogy ezt nem lehet megcsinálni és ha lehetne, akkor sincs semmi értelme, ő ragaszkodik a kéréshez. Persze, ő is tudja, hogy mekkora egetverő marhaság az egész, de neki a főnöke kiadta a melót és ő el is fogja végezni, akár van értelme, akár nincs. A másik kolléga meg a kérdése közepén szakítja meg a hívást (Skype), mert éppen keresi a főnöke. Ha szól az úr, akkor menni kell, nincs mese.

Vagy más: Részt vettem egyszer egy műhelygyakorlaton, amit egy tanácsadó cég tartott; problémamegoldásról volt szó. Az előadó mellékesem azt is elmesélte, hogyan indították az Bangalore-i irodájukat. Már volt nekik pár világszerte, hát ugyanazt a stratégiát vetetették be Indiában is, ami már mindenütt bevált. Aztán csak telt az idő és nem történt semmi. Egyetlen kliensük, egyetlen munkájuk sem volt fél éven keresztűl. Amikor egy kicsit jobban megpiszkálták a dolgot, kiderült, hogy a "probléma" szó volt a probléma. Ilyesmi Indiában nem létezik. Ha valaki nem tudja megoldani a rá kiosztott feladatot, netán még külső segítséget is kér hozzá... hát, arra a Nap se süt többet. Magát is lejáratja, a főnökét is.

Amikor a katonákkal más helyzetben találkoztam, akkor a hangnem is más volt. Katonák fuvaroztak el Tangulból Rangdumba, katonák segítettek Padumban vásárolni (kis félénk európaiként csak vártam, hátha egyszer rám is sor kerül), katonák beszélgettek és fotózkodtak velem. Mert éppen nem voltak pozícióban. Nem tudom, hogy lehetne ezt másként nevezni. Ha pozícióban van, akkor a kölyök, aki a csomagokat rakodja be a buszba, az is úgy beszél az utasokkal mint egy káplár. Létezik egy hallgatólagos alá és felérendeltségi viszony a hivatalos heirachián kívül is és aki fent van... már írtam. Az eladó elnézett a fejem fölött és olyan unottan dobálta a visszajárót, hogy szinte fejéhez vágtam a dezodort, amit vettem. Mert legyek hálás, hogy vásárolhatok tőle.

És úgy általában: mintha az lenne a legfontosabb, hogy kinek nagyobb a mannája. Ettől függ, hogy ki van fent és ki van lent, ezért folyamatosan demonstrálni kell. Ebből aztán jó esetben túlzott önbizalom származik, rosszabb esetben szimpla arrogancia. Előzékenység, nagyvonalúság, udvariasság, humor... csak a képeskönyvben. Olyat se láttam még, hogy egy országban agresszívebbek legyenek a sofőrök, mint Romániában. India az első. Káosz van máshol is, de úgy nagyjából békés káosz. Indiában szó sincs békéről. Teljesen természetes az is, hogy a Manali-Delhi buszon a hátam mögött ülő srác nem elkéri a fejem alatt levő takarót, hanem kirángatja onnan. A mellettem ülővel a területért harcoltam. Először ő mászott rám, aztán én támadtam vissza. Nehezebb voltam, simán elnyomtam és tartottam a poziciót. Közben meg fapofával néztünk ki az ablakon. A repülőn már fordítva volt, ott egy féltonnás anyatigrist kaptam magam mellé,  ellene nem tudtam védekezni. Hol belémkönyökölt, hol megrugott, hol rámfeküdt. Igaz, ez már Delhi után volt és én extra érzékeny voltam ezekre a dolgokra. 

A legszemléletesebb a metró volt, Delhiben. Ahogy az ajtók nyíltak, a beszállók kezdtek gyúródni befele. Aki esetleg le akart volna szállni, az vagy átverekedte magát a szembeforgalmon, vagy ott maradt.

Mindenki kemény, mindenki erős és mindeki el van telve a saját fontosságának tudatával. Mosoly nélküli nép. Nevetni láttam őket (például amikor az utcagyerekeket kínozták), de mosolyogni nem. De nem is kell ezért elmenni Indiába, elég megnézni egy Bollywood-i filmet. Nincs azokban semmi túlzás, mindenki úgy viselkedik, mint a hősök a filmben, csak nem mindenki üt akkorákat.

Északon teljesen más volt a hangulat. Pedig nagyon figyeltem, mert meg akartam írni ezt a posztot és gyűjtöttem hozzá az anyagot. Már ha lett volna mit. Nem volt, mert Ladakh inkább Tibet, mint India. Manali a kettő között van, ott már láthattam a néplélek kedves megnyilvánulásait. Utolsó napra maradt Delhi, ahol töményen kaptam a nyakamba az igazi Indiát, hőséggel, tömeggel, nyomorral, és mocsokkal együtt.

Fel nem tudom fogni, hogy vannak nyugatiak, akik ezt élvezik. Úgy értem, meghaladja a képzelőerőmet. Mert nem ítélkezni akarok. Egymillió légy nem tévedhet, 1,3 milliárd pedig pláné nem...

DISCLAIMER: Ez egy blogposzt,  nem társadalomelemzés. Megengedtem magamnak, hogy erőssen szubjektív legyek. A kép árnyaltabb és láttam más árnyalatokat is. De ez volt a domináns.