Igazából fogalmam sem volt, hogy az Érzékelés kapui miről szól. Azért vittem magammal a Fogarasba, mert vékony és keménykötésű. Négy napig a hátamon lesz, ezek a legfontosabb szempontok. Bár emlékszem, egy alkalommal Andor barátom három könyvet cipelt magával a hegyre, mert nem tudta eldönteni, hogy melyik fogja majd érdekelni (és aztán kölcsönkérte az enyémet). De ez régen volt, a súlyos hátizsákok idején. Mostanság, amikor négy napra nemigen viszek magammal 10 kilónál többet, az irodalmi művek súlyát egyszerű grammokban mérem.

A 10 kilóban nincsen benne a fényképezőgép. Egy Pentax K5-ös nehezebb mint a Vagy-vagy és amúgy is július van, a párás levegő és kemény fények hónapja, meg aztán nem is egyedül megyek. Én legalábbis nem tudnám magamat elviselni fotózás közben, hogy minden pocsolyánál félórákat piszmogok. 

Fényképezőgép nélkül legalább nem kell mást csinálni, csak menni a nagy csendben és bambulni a tájra. Meg néha odanézni, hogy hova lép az ember. Igazából semmi másnak nincs jelentősége.

Első nap egy járatlan és járhatatlan völgyben kecmeregtünk felfele, derékig érő bozótban. Másnap valahogy kimásztunk a gerincre - innen Laci hazament, mert nagyhirtelen gyereke született; ketten Lórándoviccsal pedig mentünk tovább a Moldoveanura, mert Lórándovicsnak az volt a kívánsága, hogy ha már ott vagyunk, akkor a Moldoveanura feltétlenül másszunk fel. Felmásztunk, lemásztunk, visszajöttünk, továbbmentünk. A Sâmbetei völgytől keletre már nem nagyon keverednek el a turisták, különösen pénteken nem. Az ösvény is könnyen járható, nagyjából a szintvonalon kanyarog, különösebben nem kell odafigyelni. Csak menni.

Az Urlea volt a végállomás, én ezt még megspékeltem egy körrel: egy mellékgerincen megkerültem pár nevesincs tavat, beereszkedtem a völgybe, onnan vissza a főgerincre és ismét le az Urleához. Nagyon szeretem ezeket a völgyeket, odabent sokkal meghittebb, mint a gerincen. Fentről nézve csak egy völgy, bentről apró víztükrök, patakocskák, zuhogók, boróka, páfrány, virágok a sziklák között, ahova el lehet bújni és heverészni a napon egy tavacskát bámulva és akkora a nyugalom, hogy szinte szakad, amikor az ember megmozdul.

Vasárnap haza. Ennyi fért a négy napba.

"Kizökkenni a megszokott észlelés kerékvágásából, néhány időtlen órán keresztül szemlélni a külső és belső világot, nem oly módon, ahogy a túlélésért rögeszmésen küzdő állat, sem nem úgy, mint a szavak és fogalmak börtönében élő ember, hanem akképpen, ahogy a Szabadjára Engedett Szellem közvetlenül és szabadon látja – felbecsülhetetlen értékű élmény mindenki, de különösen az értelmes emberek számára.

A módszeres indoklás valami olyasmi, ami nélkül mint faj vagy mint egyedek nem tudnánk boldogulni. De mindezek ellenére, ha egészségesek akarunk maradni, valószínűleg nem lehetünk meg anélkül, hogy közvetlenül észleljük azon – minél rendszertelenebb, annál jobb – belső és külső világot, amelybe beleszülettünk. Ez a létező realitás olyan végtelen, hogy felfoghatatlan, és mégis lehetővé teszi, hogy közvetlenül és – bizonyos szempontból – teljesen megértsük. Ez egy emberi rendtől eltérő transzcendencia, mégis érzékelhető immanenciaként, megtapasztalt részvételként jelenhet meg számunkra. A megvilágosodás annyit jelent, mint mindig tudatában lenni a teljes valóságnak, benne rejlő másságával együtt – tudatában lenni és mégis olyan állapotban maradni, hogy állatként túléljünk, emberként gondolkodjunk és érezzünk, és bármikor, ha szükséges, módszeres indokláshoz folyamodjunk. Célunk annak felfedezése, hogy mindig is ott voltunk, ahol lennünk kell. Sajnos a feladatot különlegesen megnehezítjük a magunk számára. Közben pedig részleges és múló elképzelések formájában ingyenes kegyelem áll rendelkezésünkre. Egy – a miénknél reálisabb, kevésbé kizárólagosan verbális oktatási rendszerben (Blake szavaival élve) minden Angyal részt vehetne, mint egy szombati foglalkozáson, és arra lenne ösztönözve, sőt szükség esetén kényszerítve, hogy alkalmi kirándulásokat tegyen, valamilyen Falba vágott mesterséges Kapun keresztül, a transzcendentális élmények világába. Ha ez megrémítené, az sajnálatos, de talán hasznos lenne. Ha rövid, de időtlen megvilágosodást okozna számára, az még üdvösebb volna. Az Angyal mindkét esetben talán vesztene egy keveset abból az arcátlan szemtelenségéből, amely a módszeres indoklásban, valamint az összes könyv elolvasásával megszerzett tudásban gyökerezik."

Szeptember közepén a vénasszonyok nyara helyett a tél érkezett meg, a tervezett Retyezát-túra szinte elmaradt. Október vége fele mégis összeszedte magát az időjárás és volt egy teljes napsütéses és viszonylag meleg hét, kedden eldöntöttem, csütörtökön elmentem. Persze ennyi idő alatt nem is sikerült senkit beszervezni. Sebaj, fotózni mentem.

Csodaszép őszi színekre számítottam, de az előző hetekben havazott, és a levelek lefagytak és megbarnultak. A levegő sem volt éppen kristálytiszta, legalábbis úgy 1800 méter alatt nem, de kaptam cserébe hófoltokat, barátságos fényeket és sima víztükröket. Időm mint a tenger, annyiszor állok meg, ahányszor és ahol akarok, és annyit szöszmötölök egy-egy képpel, amennyit akarok.

Persze a legjobb képeket a völgyekben lehet elkapni. Le van zárva a látómező, muszáj megkeresni az érdekes részleteket. Aztán ott a boróka, hogy adjon egy kis kontrasztot a köveknek és ott a rengeteg víz. Főleg így, havazás után. Mintha tavasz lenne.

Itt van például az az apró tavacska, amire a Galeșu völgyben bukkantam. Balról szikla, jobbról boróka, feszített víztükör - sokat nem kellett keresgélnem a szöget. Bár bele kellett lépnem a vízbe és le is kellett gugolnom, hogy a háttérben csak az ég legyen. Aztán meg a Bucura tó, a szép, szabályos Custura Bucurei csúccsal a lemenő Nap fényében... Itt kicsit többet kellett keresgélnem a képet, hogy a kövek a tóban se legyenek csak úgy össze-vissza, s a csúcs is ott legyen, ahol lennie kell.

Lerágott csont, tudom, de most nem számít. Nem galériának fényképezek, hanem magamnak. Egy régi gondolat újragondolásával nincs semmi baj, amíg az ember nem próbálja eredetinek elsütni. Most elsősorban a megértés számít, ami... hát, onnan jön, ahonnan jön. Kinek-kinek tehetsége szerint.

Ezúttal a Pirsig féle Lila-t vittem olvasni, úgy éreztem, logikus folytatása az Érzékelés kapuinak. És valóban. De egészen más okból, mint eleinte gondoltam.

Egyszer már olvastam, de csak az indián peyote szertartás maradt meg az emlékeimben, meg a dharmakaya fény. Október végén már elég korán sötétedik, még a nyári időszámítás szerint is, volt időm olvasni bőven.

"A Minőség Metafizikája rávilágít, hogy a szanszkritban dhyaná-nak nevezett természetes emberi folyamat zajlik, időnként véletlenül, az elmegyógyintézetben. A misztikusok ezt az állapotot hozzák létre szándékosan, amikor elvonulnak a világtól. A dhyaná-t a mi kultúránkban a homályos értelmű "meditáció" szóval illetik. Ahogyan a misztikus hagyományosan az elkülönültség és a csönd áldását keresi a kolostor, az ashram vagy a remetelak mélyén, úgy kezelik az őrültet a viszonylagos nyugalom, az egyszerűség és a csönd világának elkülönített helyeken. Előfordul, hogy az ápolt a csönd és az elszigeteltség szerzetesi magányának hatására olyan állapotba jut, amelyet Karl Menninger úgy fogalmazott meg: "jobban van, mintha gyógykezelték volna". És az illető valóban  jobb állapotba kerül, mint mielőtt az őrület megszállta. Phaidrosz hajlott arra, hogy számos ilyen "véletlen" esetben az ápolt magától megtanulta, hogy ne ragaszkodjon semmilyen statikus eszméhez, legyen az a sajátja vagy olyan, amit a kultúra diktál.

Az elmegyógyintézetben a dhyaná-t alábecsülik, sőt gyakran megkérdőjelezik, mert hiányoznak tudományos megértésének metafizikai alapjai. A vallási - kiváltképpen a keleti - misztikusok körében ellenben a dhyana az egyik legtüzetesebben tanulmányozott szellemi gyakorlat.

A dhyaná-val szembeni nyugati ódzkodás gyönyörű példája annak, hogyan tud egy kultúra adott statikus rendszere nemlétezővé tenni valamit, ami nyilvánvalóan létezik. A mi kultúránk emberébe belesulykolták azt a gondolatot, hogy nem meditál, amikor pontosan ezt teszi.

A dhyaná-ról szól az egész vitorlás. Phaidrosz ezért vette; hogy legyen egy hely, ahol egyedül lehet, nyugalomban és jelentéktelenségben, hogy magába mélyedhessen és az legyen, aki valójában és ne olyasvalaki, akinek mások tartják, vagy aminek az elvárások szerint lennie kellene. Az ilyen állapot megélésekor nem úgy gondolt a hajóra, mintha az valamilyen célt töltene be. Az efféle vitorlások mindig is ezt a célt szolgálták... meg a tengerparti házacskák... meg a tóparti fakalyibák... és a hegyi ösvények... a golfpályák... A dhyana utáni vágy rejlik mind mögött.

A szünidő is... micsoda tökéletes elnevezés... a szünet ideje, a kikapcsolódásé... erről szól a dhyana, amikor az összes statikus felfordulást és az élet hordalékát a háta mögött hagyja az ember, és belesüpped valamilyen elomló békességbe."

Álldogáltunk Catania-ban a halpiacon és néztük, hogy mi folyik. Igazából a tér fölött álldogáltunk, egy teraszon, a korlátnak támaszkodva. A szállásról kitettek, a repülő csak este indul, addig is egyéb dolgunk nincs, mint várni.

Néztük a piacot.

Az árusok hadonásznak és ordibálnak. A vásárlók jönnek-mennek, méregetik a portékát, vitatkoznak, beszélgetnek, mutogatnak. Roppant izgalmas nézni őket, ők láthatóan tudják, mi történik, de mi nem értünk semmit. Közvetlenül a terasz előtt állt egy nagyobb asztal, rajta minden, amit a piacon kapni lehet, azt figyeltük elsősorban. Hátha sikerül meglátni a mintát a nagy forgatagban.

Egyetlen fickó kezeli a pénzt. Gondolom, ő a legnagyobb góré. Rajta kívül ketten szolgálják ki a vevőket. Ők csak ezzel foglalkoznak. Dobálják a halakat, tintahalakat, polipokat, rákokat, miegymásokat egy tálba, feldobják a mérlegre, lekapják, kivesznek vagy hozzátesznek, úgy nagyjából jó legyen, azzal öntik bele a zacskóba. Néhány halacskát még utánahajítanak, ajándékba. Eközben az asztal mögött ketten-hárman belezik a megvásárolt tintahalakat. A szépiacsontját kipattintják, utána az egész állatot kifordítják és a tintazacskót külön teszik egy kis pohárkába. A nagyobb méretű zacskókat felmutatják a vevőnek, hadd csodálja meg ő is. Közben persze körülöttük kavarog a tömeg, ők köszöngetnek jobbra és balra, néha összecsókolóznak egy-egy ismerőssel, egymás kezéből kapkodják ki a zacskókat, a pohárkákat, de végig pontosan tudják, hogy melyik zacskót és melyik visszajárót melyik vevőnek kell adni. Mindezt sebesen és megállás nélkül. Lenyűgöző.

Már egy hete Szicílában vagyunk. Senki nem beszél angolul, mi meg nem beszélünk olaszul, de mindez nem számít. Egy öregúr a piacon elmagyarázta, hogy Catania védőszentje Szent Ágota, és február valahányadikán Isztambulban van a... Valami van. De lehet, hogy nem is ezt mesélte, csak én értettem így.

Persze az én fizimiskámmal amúgy is nehéz beolvadni. Bárki, bárhol azonnal rájön, hogy straniero vagyok. Nyelvtudás nélkül nehezebb boldogulni, de cserében megértően elnézik nekem a bénázást. Straniero, bólogatnak. Musafir, mondják máshol.

Egyetlen elvárásuk, hogy tiszteljük őket. Egyébként meg szabadok vagyunk. Straniero.