Bementünk Göremében egy édesség és fűszer boltba és megkérdeztük, hogy van-e henna. Az ugyan nem édesség és nem is fűszer, de mégiscsak nagyobb esélye volt, hogy itt találjunk ilyesmit, mint egy vendéglőben, szállodában vagy szupermarketben. Márpedig Göremében más nincs.

A "henna"-t nem értették. "Kına var mı?". Így már értették. Ja, hogy kına. Tudják mi az, de nincs. A környéken sincs. Lehet, hogy egész Törökországban sincs.

Azt mondta erre Laja: Ez nem is török. Egy igazi török nem mond olyat, hogy nincs.

És valóban. Addig jöttünk-mentünk, amíg rábukkantunk egy másik fűszeresre. "Kına var mı?" Nincs, mondta a boltos. De lesz! Másnap elment Nevşehirbe és hozott nekünk hennát. Úgy másfélszer annyit fizettünk érte, mint utoljára Isztambulban, de hozott.

Olyan országban lakom, ahol a kereskedők szívességnek érzik a vásárló kiszolgálását. Vagy: Nemrég turázni voltunk Svájcban. Lejöttünk a hegyről és nagyon jól esett volna egy zuhanyozás. Két kempingben is próbálkoztunk, de egyikben sem akarták engedni. Ha nem lakunk ott, akkor nem lehet. Akkor sem, ha fizetünk érte. Akkor sem, ha felárat fizetünk érte. Ha nem lakunk ott 25 frankért, akkor nem zuhanyozhatunk 10 frankért sem. Viszont elpanaszkodták, hogy nem megy a biznisz.

Ezzel szemben Hattusa mellett fél lírán alkudoztunk a török kempingessel, aztán otthagytuk. Jól emlékszem, ahogy lebegett a barna zakója, amikor utánnunk szaladt. Jó, legyen két líra. Szezon vége volt, az is több mint semmi.

Most nem az átverős trükkökről beszélek (van abból is elég), hanem igazi mesterfogásokról. Egy vérbeli török kereskedő nem egyszerűen csak rátukmálja az áruját az emberre. Ennél sokkal kifinomultabbak.

Volt például egy Marco nevű kurd szőnyegárús Selçukban.

Elsétáltunk a boltja előtt és ő meghívott egy teára. Tudtuk, hogy mi fog következni, de azt is tudtuk, hogy minket aztán rá nem vesz a vásárlásra, úgyhogy elfogadtuk a meghívást. Amúgy is nagyobb társaság üldögélt ott, teázgattak, szívták a vízipipát és nagy volt a vidámság. Úgy egy órányi beszélgetés után (ami alatt megtudtuk, hogy ő kurd, hogy Van környékéről származik, a család most is ott lakik, hogy van neki is Van tavi macskája ésatöbbi) beinvitált az üzletbe.

No obligation, just look.

További másfél órán keresztűl mutogatta a szőnyegeit és magyarázta, melyik honnan származik, miből készült, milyen eljárással, mire használják, mi a neve és mindent, amit érdemes róla tudni. Lenyűgöző volt. De azért venni nem vettünk semmit.

A másfél óra elteltével aztán ő is belátta, hogy itt kár a gőzért. No problem, mondta, Ha visszamentek a ti hazátokba, majd elmesélitek a barátaitoknak, hogy mit láttatok. Ők majd elmesélik az ők barátaiknak és előbb-utóbb valaki csak fog vásárolni tőlem.

Ez szép, gondoltuk, aztán elbúcsuztunk és hazamentünk.

Node pár évvel később ismét Selçukban jártunk és persze meglátogattuk Marcot.

Megismert. Ahá, ti voltatok itt, amikor az a francia gyerek nálam dolgozott. Igen, mi voltunk azok. De nem mind, mondta. Valóban nem, bemutatjuk neked a barátainkat.

Természetesen meghívott egy teára. Nagrilé? Hogyne, kérünk azt is. Előkerült a többi rokon is, aki éppen nála dolgozott; a búvár unokatestvér bemutatta a tudományát: aki annyi füstöt szívott magába, mint egy hőlégbalon. Beszélgettünk, beszélgettünk, közben lassan esteledett és hűlni kezdett a levegő. Amikor a lányok is kezdték összehúzni magukat, akkor Marco bement az üzletbe és gálánsan egy-egy kendő terített mindegyiküknek a vállára. Persze mind berohant az üzletbe vásárolni.

Mesteri volt. De az egész történetben az volt legszebb, hogy bármekkora volt a kínálat, végül mindenki azt a kendőt vette meg, amit Marco az elején a vállára terített...