Az eddigi bejegyzések alapján úgy tűnhet, hogy én csakis külföldön keresem az egzotikumot.

Nem, nem így van. Nagyon jól tudom, hogy Románia legalább annyira izgalmas, mint Dél Afrika, Marokkó és Törökország együttvéve. Pedig sok lemaradásom van. Ismerhetném jobban is ezt az országot, ha már itt élek. Néha, amikor a realitás áttör, döbbenek rá hogy a mindennapi életem csak egy burok, igazából Románia teljesen más, mint amit én megélek belőle. De hogy többé-kevésbé a blog szelleménél maradjak, a mai téma legyen a sízés.

Legjobb lenne minél több olyan történeteket írni, mint a vármezői fickóé, akivel valahol a Görgényi havasokban találkoztunk. Házilag fabrikált túraléccel mászta a hegyet. A léc fából volt, a kötés is otthon készült, kézműves technikával és a... khm... visszacsúszásgátló is, hogy ne nevezzem fókaszőrnek. A nevét már nem tudom, de emelem a kalapom előtte. 

Nem, ezek más történetek lesznek.

Fent voltunk például Straja-n. Úgynevezett sí reszort. A hegynek az északi és a keleti oldalán, egymásra merőlegesen volt két felvonó, köztük több pálya úgy, hogy elvileg mindkét felvonó megközelíthető. Csak éppen az egyik felvonó a házak mellől indult, a másik pedig az erdőből és 5-10 percet kellett caplatni a beszálláshoz.

Ez a felvonó szinte soha nem működött. Akkor sem, amikor a másiknál fél órás sort kellett kivárni. Azzal együtt sem, hogy a bérlet ismeretlen innováció arrafele, tehát minél több egyént húznak fel a tetőre, annál nagyobb a bevétel. Több a pénz, na.

Szóval, ezt a "hátsó" felvonót csak akkor indították el, ha összegyűlt rá legalább 10 ember. Ez nyílván csak nagy ritkán történt meg. Én is arra tévedtem egyszer-kétszer, vártam, vártam, vártam, aztán otthagytam őket. Ha a felvonó nem működik, akkor nem megy oda senki, ha pedig nem megy oda senki, nem indítják el, hogy egy másik klasszikust is idézzek.

Este megbeszéltem a kérdést a szállásadónkkal. Ő is ugyanazzal a hülyeséggel magyarázta a dolgot, mint a felvonó kezelője: csak nem fogják potyára működtetni és pocsékolni a drága üzemanyagot... Mondom neki, hogy hát azért nincs senki, mert az emberek csak úgy - vagy fog menni vagy nem -  nem sétálnak el odáig. Márpedig ha működne, akkor hamar elterjed a híre és két felvonóval több embert fel lehet vonni, mint eggyel. Több ember pedig több pénz, nem? Hogy elcsodálkozott...! Erre itt még senki nem gondolt.

De - ahogy mondani szokták - ez semmi. Mondok egy jobbat.

Egy szép téli hétvégén fent sífutkároztunk a Bucsinon és ha már ott voltunk, gondoltam, kipróbálom a vadonatúj túralécemet. Ez fent a tetőn történt.

Szépen felaraszoltam a pályán, fent lekaptam a fókát, becsatoltam a kötést és indulni akartam lefele. Nem lehet, mondta egy kedves fickó, jegyet kell venni. Nem értettem. Nem akarok felvonózni, válaszoltam nagy naivan. Nem is, az ereszkedéshez kell jegyet venni.

Tulajdonképpen a fickó egy marketinges zseni volt. Új biznisz modellt talált fel: a felvonó ingyen van, csak a pályáért kell fizetni. A PR-on még dolgozni kell, mert kicsit hangos volt és a lécemet is elkezdte csapkodni. 

Mi tagadás, összeszólalkoztunk. Márpedig én jegyet nem veszek. Na, ha nem, akkor menjek szépen vissza az útra és tűnjek el a környékről. A területet itt ő bérli, övé a sípálya, a felvonó, a kocsma, a Bujdosó panzió, a hatalom és a dicsőség, mindörökké ámen. Kicsit később a mentőt is megígérte nekem. Megírhatod, fiam, az újságnak, az atyaistennek, engem nem érdekel, innnen tűnjetek el.

Ennél a pontnál rájöttem, hogy ha már sízni nem fogok, akkor ne én kapjak agyvérzést, inkább a tulaj. Szépen kicsatoltam a kötés, levettem a léceket és megkérdeztem, hogy mennyi pénzért szabad nekem a sípályán álldogálni. És kifizettem! 

Otthon felejthette a bicskáját, mert nem ölt meg ott helyben. Csak nagyon lila lett a feje és elfordult. Egy jóakaróm meg gyorsan közbelépett és odébbkísérte.

Nem akarom levonni a nyilvánvaló tanulságot. Ezt megtettem 2001-ben amikor először mentem Franciaországig sízni.