Hatezer méter nem a világ teteje. De azért jó magasan van az is. A Stok Kangri egész pontosan 6.153 méter magas. Nem technikás csúcs, egyszerűen csak fel kell rá sétálni - már ha bírja az ember a magasságot. 5 nap aklimatizáció után én éppen csak, hogy kibírtam.

Eredetileg úgy volt, hogy az alaptáborig megyünk, aztán meglátjuk. A többiek a Nun-ra készültek és csupán aklimatizálódni akartak előtte néhány napot. Csúcsengedélyünk amúgy sem volt. Hatezresekre nem szokott lenni, de a Stok Kangri elég felkapott a fizetőképes közönség között, úgyhogy megéri azt a kis plusz adminisztrációt.

Stok faluból négy lépcsőben lehet feljutni a csúcsra. Lejegyeztem egy kis szórólapról az adatokat:

• Trekking point Stok: 3.656m
• Camp 1 (Chag Ma): 4.030m
• Camp 2 (Mankarmo): 4.480m
• Camp 3 (Base Camp): 4.980m
• Summit Stok Kangri: 6.123m

A szórólap és a wikipedia között 30 méter különbség van, de Indiában ilyesmin nem csodálkozik az ember. Lehetne akár száz is.

Amikor hajnali háromkor megszólalt az ébresztő, kicsit reméltem, hogy mégiscsak esik az eső és nem megyünk sehova. De odakint csillagos éjszaka volt. A fejem hasadt ketté, alig mertem lehajolni a vízért, amit a sátor mellett hagytam a földön. Megittam egy fél literrel; kezdtem jobban érezni magam, de étvágyam az nem volt. Valahogy magamba kínoztam egy kis kaját és indultunk. Bíztunk benne, hogy mások már korábban elindultak. Jó pár napja havazik, friss a hó és jobb ha más tapossa a nyomot előttünk.

A táborból ki kellett menni egy gerincre és a másik völgyön nagyjából szintvonalon menni felfele. Mindenki ment a maga ritmusában; a gerincen már egyedül voltam. De nem a sor elején. Baktattam a völgyön felfele és vártam, hogy kivilágosodjon. Amint elértem a hóhatárt, ki is kapcsolhattam a fejlámpát.

Lassacskán beértem a fal alá; a térkép szerint közel 400 méteres oldal, nekem ennél sokkal többnek tűnt, ezen kell felkapaszkodni a főgerincre. Egyet pihentem, megettem a Snickers-t és megindultam felfele. Innen kezdődött a komoly meló. Egyre kevésbé tudtam koncentrálni. Hogy ne hajtsam túl magam, számoltam a lépéseimet. 20 lépés, pihenő. Még 20 lépés, megint pihenő. Közben ment a film a fejemben. Előző nap a Trónok harcát olvastam, úgyhogy főleg azt adták, de valami más műsort is, amire nem is emlékszem. Tisztára mintha beszívtam volna. Lassan cammogtak át a gondolatok az agyamon: kenjem be az arcomat... süt a Nap és havon ez nem vicc... 20 lépés, pihenő... a pihekabátot is le lehetne venni... 20 lépés, pihenő. Össze kellett kapjam magam, hogy el ne aludjak pihenés közben.

Felértem egy nagyobb sziklához, ott leültem. Arcot beken, kabátot levesz, helyzetet felmér. Jött egy turista és a vezetője lefele; a vezető odaszólt nekem, hogy nem lehet felmenni, mert too dangerous. Felnéztem az oldalra, láttam pár pixelt mozogni felfele; amíg ők mennek, én is megyek. Egy nagyobb társaság is jött lefele nagy vidáman, megálltak a sziklánál fotózkodni. Ők is feladták.

Összeszedtem magam és mentem tovább. 20 lépés, pihenő. Lehetett vagy méteres friss hó, de elég sokan jártak előttem, hogy a nyom jól ki legyen taposva. Annyira nem rossz utolsónak lenni. A 20 lépésből aztán lett 10. Égetett a nap, főleg a softshell nadrág fekete részein, de csak akkor éreztem, ha erre külön odafigyeltem. A film közben átváltott gyerekdalokra. Próbáltam lecserélni a tracklist-et legalább Amorf Ördögökre, de nem sikerült.

10 lépés, pihenő. Utolértem 4 összekötözött indiait. Valamit beszélgettem velük, de fogalmam sincs, hogy mit, aztán elkezdtem az előzést. A 10 lépés-pihenő ritmusban eléggé elhúzodott a manöver, párszor át kellett lépjen a köteleiket, de végül összejött. Az oldal egyre merdekebb lett és egyre gyakrabban szakadt be a nyom alattam. Megkínlódtam az utolsó pár méteren, volt hogy a teljes 10 lépésnyi távomat visszacsúsztam.

Mire felértem a gerince, Jánosék már jöttek visszafele. Még egy jó óra a csúcs, mondták. Pedig én azt hittem, hogy amit látok, az már a csúcs. Menni az idő? 11 körül. És innen még egy óra... Hm. Kicsit elgondolkodtam, hogy továbbmenjek-e, de 1) ha már idáig eljöttem, 2) végül is nem olyan nagy szenvedés ez, 3) mégiscsak egy hatezresről beszélünk, 4) egy óra az csak egy óra, úgyhogy mentem tovább.

A gerinc viszonylag széles, még hipoxiás aggyal is tudtam annyira figyelni, hogy ne legyen veszélyes. A hó is eléggé összefagyott ahhoz, hogy megtartson. Cinóék leszánkáztak az oldalban, ezt meg is jegyeztem a visszaútra. Regisztráltam, hogy leszállt a köd, tehát a csúcsról semmit sem fogok látni, de legalább nem töltöm az időt. A csapásszámom viszont megnőtt, már 20-30 vagy akár 35 lépést is meg tudtam tenni két lihegés között. Még egy kis mászkálás a sziklák között, aztán egyszerre csak odaértem a csúcsra. Úgy fél óra telhetett el, több nem. Szépen megkerültem az imazászlókat és indultam is visszafele.

Lefele viszont keserves volt. Jobban is oda kellett figyelnem a lépéseimre és már nagyon túl akartam lenni a dolgon. Főleg, hogy úgy képzeltem, lefele könyebben fogok menni. Fenét, ugyanúgy lihegtem, mint felfele.Pedig előző nap csak mászás közben hiányzott az oxigén. Igaz, az ötezer méteren volt,

Találkoztam Hubával, aki vagy két órával utánnam indult az alaptáborból. Megtaláltam Cinóék nyomát is, de időbe telt, amíg rájöttem a technikára. Addig is látványos mutatványokat mutattam be: bukfenc, fejállás a hóban (vagy inkább a hó alatt), beszorult láb kiszabadítása, ésatöbbi. Ha egyszerűen leültem a vizes hóban, akkor belesülyedtem és kész; evezni kellett a botokkal. De a lábam folyton útban volt; vagy elmerült és megakadt, vagy elmerült és még át is fordultam. Jó móka volt úgy, hogy közben alig kaptam levegőt. Kár, hogy senki se látta. Akkor nem gondoltam rá, hogy akár meg is indulhat alattam az oldal.

Szétázott bakkanccsal és nadrággal üldögéltem a lejtő alján. Jól esett ott üldögélni. Némi üldögélés után eszembe jutott, hogy esetleg enni is kellene valamit. Utoljára hajnalban ettem, akkor se túl bőségesen, nem lesz ennek jó vége. Elővettem egy csomag mandulát és elrágcsáltam egy szemet. Valahogy rendellenes íze volt. Elrágcsáltam még egyet, az se volt jobb. A gyomrom jelzett is, hogy ebből elég. Elcsomagoltam tehát a mandulát, összeszedtem magam és indultam tovább lefele.

Noha ttt már jobban ment a szuszogás, egyik pihenőbe belealudtam. A hó megroskadt, vizes volt, hol beszakadt, hol nem - alig vártam, hogy lejussak végre a kövekre. Huba is lehagyott, egy darabig még láttam a völgyben előttem, aztán eltűnt. Mégiscsak enni kéne. Éhes nem voltam, de az erőm már nagyon fogyott, ezt még zsibbadt aggyal is felfogtam. Az első forrásnál megálltam, ittam egy jót és mivel tudtam, hogy a mandula nem fog lemenni, a mogyoróvajjal próbálkoztam. Az lement valahogy, de nyomban vissza is jött. Ennyit az evésről. A többiek mondták ugyan, hogy ők gélt visznek magukkal, de egyrészt az alaptáborban már hiába akartam gélt venni, másrészt azt hittem, hogy ami síturán működik, az itt is működni fog. Hát nem. Legalább még egy Snickerst hozhattam volna magammal, az jól esett a reggel. De az is lehet, hogy délután már az se esett volna jól.

Nem tudom hány órára értem le a táborba. Az utolsó ereszkedés már teljesen zombi üzemmódban ment. A film is lejárt, csak tettem az egyik lábam a másik után és vártam, hogy vége legyen. Elvánszorogtam a konyhasátorig és rendeltem egy levest. Mondtam a srácnak, hogy amíg elkészül, lemegyek a pénzemért. Rámnézett és azt válaszolta, hogy csak üljek le nyugodtan, a pénzzel ráérek. Szépen összeestem az egyik szőnyegen és vártam. Kihozták a forró levest, tele laskával, én meg továbbra se voltam éhes. Nézegettem a kaját, ettem egy kanállal és vártam mi lesz. Lent maradt. Rápihentem a következő kanálra, az is lent maradt. Eszegettem így a levest, úgy percenként egy kanállal, és azon töprengetm, hogy vajon mennyi idő, amíg beindul az emésztés, átmegy a leves a gyomromon és felszívódik. Két falat közben letettem a kanalat, mert nehéz volt. A nagy zabálás alatt páran gratuláltak, többek között az a fickó is, akit a vezetője lehozott az oldalból, mert too dangerous. Köszöntem szépen és örvendtem, hogy legalább ülni tudok. A leves után vettem egy kólát és szép lassan kezdtem helyrepattani.

De a napnak nem volt ezzel vége. Aznap még le kellett menni a legalsó táborba. Pont arra vágytam, hogy 15 kilós hátizsákkal órákat gyalogoljak, de ha menni kell, akkor menni kell. Persze a leveske nem tartott sokáig. Szerencsére volt az egyik köztes táborban ehettem egy omletet csápátival, azzal kihúztam a fél nyolc 8 órai érkezésig. Az összekötő tisztünk, akivel egy sátorban aludtam jól kitalálta, hogy hamarabb leér mint én, és még indulás előtt elkérte a nálam levő alkatrészeket. Így aztán felhúzott sátor várt, én csak a derékaljat és a hálózsákot kellett bedobáljam és már alhattam is.

Éjjel arra ébredtem, hogy nem csak az emésztésem indult be: a napközben megivott 3 liter viz is kívánkozik kifele.