A kép csak illusztráció. Kars és adana kebab van rajta, továbbá három éhes utazó. Az igazi történet itt kezdődik:

Mersintől nyugatra, egy Boğsak nevű falu egy szál vendéglőjében üldögéltünk és enni akartunk valamit. Nagyon romantikus hely volt amúgy, lent a tengerparton, az asztalok egy pallón a víz fölött, naplemente, hullámmoraj, minden ami kell. A pincér, aki természetesen csak törökül tudott, kihozta az ugyancsak török nyelvű menüt, rajta csupa sokatmondó névvel: lahmacun, köfte, iskender, adana és így tovább.

Egy darabig forgattuk, aztán nekiláttunk mutogatni. A pincér készségesen visszamutogatott, de csak nem értettük egymást. Persze találomra is rábökhettünk volna az egyikre, de ha az ember low cost kiránduláson van, akkor nem kockáztat. Mi lesz ha sok pénzért kihozzák és kiderül, hogy bárányból van? Azt ki eszi meg? Vagy csíp?

Hanem egyszerre csak az egyik szomszéd asztaltól felállt egy nagydarab szőke török és jött segíteni. I am very good English, kezdte. Majd fordít nekünk. Oké, akkor ez itt mi? Imám kedvence. Az mi? Hát...ööö... vedzsetebel meg csiken, esetleg bíf, de lényeg az, hogy nagyon delisösz. Ühüm... 

Közben a nyakunkat is nyújtogattuk, hátha a többi asztalnál meglátunk valami szimpatikusat. 

Meg is láttunk. Az ott mi? Lahmacun. És az mi? Turkish pizza. Oké, nekem hozzanak egyet. Erre a pincér odalépett a másik asztalhoz és elhozott egyet. Nagyot néztem, de a ők csak integettek, hogy egyem meg bátran. Mert a müsafir az müsafir.

Veri delisösz, én ebből kérek. 

A második napot merüléssel töltöttük -  turkish price, turkish style. Este a hajóskapitánnyal és a szőke törökkel vacsoráztunk, de harmadnapra mindketten eltűntek és mi a két pincérrel előadtunk egy rövid stand up comedy-t.

A törökök szerencsére minden hülyeségre kaphatók, úgyhogy lelkesen bégettek és múgattak és csipogtak ők is velünk. Végül sikerült megegyezni, hogy legyen kot-kot, és kicsi múúú, de beee az nem kell. Múúú is csak akkor ha tényleg kicsi és nem öreg. Na, de hogy magyarázzuk el, hogy ne legyen csípős? No spicy! Nem értették. No hot! Ezt megértették de nem értettek. Bevittek a konyhába, megmutatták a kemencét: Tessék, itt sül, hogy ne lenne hot?!

Aztán meg Isztambulban reggeliztünk egy lokantában, hárman ettünk vagy ötféle fogást, hét adagban, nyomtatásnak két baklavát. Egy nagy pulton voltak kitéve az ételek és mi mutogattunk: azt, azt, abból kettőt, abból is, még azt is és iki baklava. Fizetni a végén kell. Jó, rendben. Egyik srác kitálalta, egy másik srác kihozta az ételt az asztalhoz, nyugodtan megreggeliztünk, egy hamradik srác összeszedte a tányérokat, elmajszoltuk a baklavát is, aztán mentünk fizetni. 

A kasszánál egy újabb török álldogált (a pénzt pedig egy sokadik fogja elvenni és elviszi a főnökhöz). What did you eat? Összenéztünk. Ki a fene emlékszik? Tétován mutogatni kezdtünk, hogy azt, meg talán azt, asszem abból kettőt és még abból is kettőt és még ezt is és volt két baklava. A fickó nézett ránk egy ideig, aztán bemondta: tizenegy és fél líra. Nyakamat rá, hogy hasból. Összeadta, hogy ez hány adag, egy kicsit nézegetett, hogy ezért mennyit kérhet, aztán mondott egy összeget.

Mert van turkish price és van tourist price. Ki lehet találni, hogy mi a különbség. Pontosabban mennyi. Hányszoros a szorzó. Dalianban például ugynannak a lencselevesnek az ára, ugyanabban a vendéglőben és ugyanazon az estén aszerint változott, hogy ki melyik pincérnél fizetett.

Nem vagyok én irányadó gourmand, de a török konyha van nálam az első helyen és nemcsak a fennebb leírt performanszok miatt, Sok zöldség, sok fűszer és csak annyira egzotikus, amennyit az én európai gyomrom és izlelőbimbóim még megbírnak. Lahmacun, pide, iskender kebab, adana kebab, köfte, gözleme, musakka, mindenféle halak (balık) és így tovább:  http://en.wikipedia.org/wiki/Turkish_cuisine 

Az édesség részleg szintén nagyon erős, de ezen a területen nem vagyok annyira felkészült. Ha nem baklava, akkor lokum. Ez utóbbi talán a rahát, de néztek már rám furcsán, amikor így kértem. Az is lehet, hogy egy külföldit nem tartottak képesnek arra, hogy ilyen bonyolult török kifejezéseket használjon. Merthogy a külföldieknek szánt név az a Turkish delight. Van még a fagylalt, a dondurma; természetesen ez is más, mint Európában. Kicsit rágógumis és kétméteres vasrúddal szervírozzák.

Azt azért tegyem hozzá, hogy keleten nem ennyire vidám az élet. Úgy általában nem az, meg gasztronómiai szempontból sem. Harckocsik az utakon, szűk választék a locantaban. Trabzon és Van között volt lahmacun, dürüm és... és eléggé össze kell szednem magam, hogy emlékezzek, mi mást ettünk még. A Fekete tenger partján halat, Karsban egy adana kebabot, délebbre egyszer valami zöldséges húst, meg levest... talán pidét is, de nagyjából ennyi. Viszont mindenütt árultak nagy sajtokat és mézet és a törökök sajtot reggeliztek mézzel.

Hanem az adagok... Az elején azt hittük, hogy tourist price - tourist portion. Minden tál ételnek a duplája lett volna elég. Idővel aztán rájöttünk, hogy nem, nem erről van szó. Ezek a törökök ennyit esznek.

Történt, hogy az egyik pamukkalei jegyszedő meghívott ebédelni a lakására. European style vagy Turkish style, kérdezte. Természetesen Turkish style. Erre a háziasszony hozott egy nagy kerek keretet a földre és arra tett egy nagy kerek falapot. A falapot pedig megrakta tálakkal, a tálakban jobbnál-jobb török fogások.

Ettünk. Egy kicsi spenótos palacsinta, valami paszulyos izé, és még sok más, amire nem emlékszem. Eddegéltem ebből, eddegéltem abból, aztán egy idő után feltűnt, hogy már csak én eddegélek egyedül. A háziak rég jóllaktak. Én ugyan ettől még távol álltam, de elég kínos egyedül enni. Fájó szívvel abbahagytam és megköszöntem az ebédet.

Más alkalommal Bodrum környékén sétahajókáztunk néhány török gyerekkel. Egész napos program, teljes ellátással. A teljes ellátás az ebéd volt és víz. Az egész napos program pedig főként horgonyzás egy kis öbölben. Sokat úsztam, éhes voltam. Megettem az ebédet az utolsó atomig, persze nem laktam jól; aztán guvadt szemmel néztem, ahogy a törökök megpiszkálják az adagjukat és felét visszaadják a kapitánynak. Hiába, ezek ennyit esznek.

De a legeslegnagyobb mulatság Ramadánkor ebédelni. Első alkalommal Trákiában játszottuk el, valahol a határ és a Dardanellák között, egy kisvárosban.Kiszálltunk az autóból és körülnéztünk locanta után. Találtunk is egyet, néhány tálnyi gyanús... hát, talán ennivaló volt. Más nincs? Nincs. Más locanta? Az sincs. Ramadán van. 

Hopp, erről elfeledkeztünk. Pedig ott ült a sok török az árnyékban és várták a naplementét. Komolyan, mintha Mohamedet várták volna. Ültek és vártak, néha váltottak egy pár szót. Akkor most mi legyen?

Az lett, hogy időközben valaki értesítette a jandarma-t, hogy holmi hitetlenek enni akarnak. A szerv jött és intézkedett. Villámgyorsan kerített egy szakácsot, beterelt egy vendéglőbe és sütöttek nekünk pidét. A szakács elnézést kért, hogy mással nem tud szolgálni.

Hogy is mondjam... Ezek az emberek nem annyira voltak éhesek mint mi. Ezek már egy hónapja minden nap éheztek szürkületig. A szakácsot és a jandarma-t beleértve. Most meg ott álltak a locanta körül és nézték, ahogy eszünk. 

Jó étvágyat...

*Lokanta:Török vendéglő. Általában műanyag asztalok, műanyag székek, igazi kantinhangulat. A kaja jó, de az árakat érdemes előre megkérdezni. Kérdezni, mert kiírva semmi sincs.

Restaurant: Turistáknak való lokanta. Tourist style, tourist price. Itt vannak árak a menüben, legalább háromszor akkorák mint a lokatának nevezett lokantában.