Volt szerencsém 2009 áprilisában Dél Afrikába utazni. Meló volt, egy hét, de abban a 7 napban volt egy szabad hétvége is.

A cápás merülést (shark diving) Fokvárosban, a tengerparton (Waterfront) hirdették. Már két napja nézegettem tűző napsütésben és 32 fokos melegben az óceánt és amikor megláttam a táblát, rögtön egy törökországi merülés jutott eszembe. Egész napos hajókázás, merülés, fürdés, sütkérezés és lazulás a hajón, plusz még cápa is - fasza lesz.

Elsősorban megkérdeztem, hogy mennyibe is kerül. Jó sokba. Annyi pénzbe, amiből egy hetet kirándulok Törökországban, merüléssel együtt. De, mint felhívták rá a figyelmem, mások csak azért jönnek Dél Afrkiába, hogy nagy fehér cápát láthassanak és ilyen lehetőség sehol máshol nincs a világon (leszámítva Ausztráliát). A cápa garantált, előző nap annyi cápát láttak, mint még soha. Ment a marketing és hagytam magam meggyőzni. Még azt is elmondták, hogy hol lehet tengeri betegség elleni bogyót kapni meg víz alatt működő egyszer használatos fényképezőgépet.

Másnap reggel hatra értem jött egy mikróbusz. Összegyűjtöttük a többi jelentkezőt is és elvittek a Gansbaai öbölbe, Fokvárostól keletre. Itt betereltek egy épületbe és megtörtént az eligazítás. A lényege az volt, hogy a nagy fehér nem szereti a buborékokat, úgyhogy a merülés palack nélkül lesz. A nézők bemásznak a hajó oldalán lógó ketrecbe és türelmesen várakoznak a cápára. Amikor megjön, mély levegő, lebukás, levegőt benttart amíg a cápa elúszik, aztán ennyi. Az eseményről film készül, amit a végén meg lehet vásárolni. Of course.

Innen indultunk

Ezután vagy huszonötön felzsúfolódtunk egy csónakra (hajóra) és elindultunk kifele. Az öbölben van egy sziklazátony, a zátony tele fokákkal - itt szoktak olálkodni a cápák. Annak érdekében, hogy a csónakunk is érdekes legyen számukra, egy hordót megtöltöttek tengervízzel és rothadt hallal, jól megkeverték és miután felvettük az állásunkat valahol a zátony körül, a levesből visszaöntögettek egy-egy kicsit az óceánba. Eközben egy fickó egy kötél végén halmaradványokat lógatott a vízbe, a másik pedig egy víz alatti kamerával figyelte, hogy jön-e már valaki. A harmadik fickó minket szórakoztatott.

Egy ilyen zátonyon laknak a fókák is

Azt mondta, reméli, szerencsénk lesz és látunk majd cápát. Egyelőre a kötél végén látható csalival próbálkoznak. Ha ez nem válik be, jöhet az élő csali. Majd valaki kisorsolunk a hajótól. Ha így sem megy, akkor következhet az élő és vérző csali, annál semmi sem biztosabb. Aggódni nem kell, a cápákat etetni nem szabad, az egyént kihúzzák mielött a cápa nagyobbat harapna belőle. Nagy duma. Gondolom ugyanezt nyomja le minden nap. De azt el kell ismernem, hogy jól csinálta.

Egy ideig vártunk, aztán poziciót változtattunk. Természetesen nem mi voltunk az egyetlen hajó a vízen, a kapitány lázasan beszélgetett a többivel, hogy ki látott már cápát, hogy menjünk mind oda. Jó nagy hullámok voltak (a Földközi tengerhez képest). A hajó hánykolódott, a legénység hányt. Én valahogy kimaradtam ebből a mókából, pedig bogyót se szedtem és semmiféle tengeri előéletem nincs. Felmásztam a tetőre (felső fedélzet?) és vártam, hogy történjen valami. A napot szerencsére felhők takarták, mert a nyílt vizen szénné égtünk volna.

Végül aztán előkerült egy cápa és az összes hajó odasereglett. Mi is. A dumás fickó kiosztotta a neopren ruhákat. Ez meglepett: csak nem hideg a víz? Itt, a trópusokon? Naív fickó vagyok, az óceán nem medence a strandon, a víz 12 fokos volt. A ketrecben összesen ötön férnek el, a többiek a hajón várhatnak. Visszamásztam a helyemre fotózni. Ezzel szerencsém volt, mert a polárszűrőn keresztül én láttam a cápát, amit a többiek szabad szemmel nem. Az persze jött-ment, a ketrecben lassan cserélődött a társaság, egy-egy személy 10-15 percet maradhatott benne.

Egy közel 4 méteres nőstény

A végén én is lemásztam. Hát... nagyon hideg volt odalent. A legszebb pillanat az volt, amikor lebuktam és a víz befolyt a ruha nyakán. A fejem is rögtön elzsibbadt. A cápa persze világgá ment közben, úgyhogy álldogáltunk nyakig a fagyban és vártunk. Már nagyon lefele járt az időnk, amikor szólt a kamerás fickó, hogy jön ("Down, down!"). Gyorsan lebuktunk és elöttünk is elúszott a nagy fehér. Volt vagy 4 méteres. Láttuk vagy öt másodpercig...

Addig csodálkoztam, hogy a többiek miért bénáznak annyit a hajóra visszamászásnál, de 10 perc ácsorgás után alig tudtam megfogni a létrát. Mi voltunk az utolsó váltás, horgonyt fel és indulás vissza a kikötőbe. A cápának ez tetszett a legjobban, végig a nyomunkban úszkált, pedig levest sem kapott többet. Innen is látszik, hogy a kiváncsiság erősebb, mint az éhség...

Nagyjából ennyi. A nap szépen elment vele. Utólag nem érdemes azon töprengeni, hogy megérte-e, de még egyszer nem fizetnék be az biztos. Az a baj, hogy a hívószóra (élő cápa a nyílt tengeren) nekem Cousteau ugrott be, nem egy akvárium. Mert inkább az utóbbihoz hasonlított az élmény. Persze ha végiggondolom, akkor rájöhettem volna, hogy aki vadállatot a természetes környezetében akar látni, annak nem egynapos hajókázásra kell befizetnie.

De melléktermékként készült egy pár egész jó fotó.