Kaçkar Dağlari annyit tesz, mint Kaçkar hegység.

A kaçkar, azaz kácskár vagy hácskár örmény szó, így nevezik azokat a kereszteket, amiket csakis az örmények faragnak. Nagyon meglepő, hogy ezen a vidéken egy hegynek örmény eredetű neve legyen. Úgy értem, hogy az általánosan használt, térképekre felírt név. Olyan ez, mintha Romániában Székelykőnek hívnák a Székelykőt.

Kaçkar Dağ	Hácskárok a Noravank kolostornál

A környék valaha valóban az Örmény Királysághoz tartozott, de az nagyon régen volt. Még a kereszténység előtt. Azóta volt itt Bizánci birodalom, Grúz Királyság, holmi illékony birodalmacskák és aztán kitartóan az Oszmán Birodalom. A törökök pedig nem kimondottan szeretik az örményeket. Igyekeznek az emléküket is kitörölni, nem pedig hegyet neveznek el róluk. 

Azt nem tudom, hogy a törökök mikor kezdtek nagyobb számban erre a környékre betelepedni. A hegy egyik odalán levő terülteket valaha Pontusnak hívták és görögök lakták, a másik oldalán vannak azok a völgyek, amelyeknek most is Grúz Völgyek a nevük. De mindez már történelem, épületek maradtak fent, más nemigen. A törökök alapos munkát végeztek. A görögöket elcserélték, az örményeket kiírtották. A grúzok, gondolom, leléptek, mielőtt rájuk is sor került volna, akárcsak a keresztény asszírok délről.

Kijutott a vidéknek a történelemből alaposan. A már említett játékosokon kívül járt erre mindenféle egyéb istencsapása: mongolok, perzsák, mindenféle törökök, oroszok, és még ki tudja mi minden. Nem fér a fejembe, hogy miért akart bárki is ezért a sok kopár szikláért harcolni. Akik védekeztek, azokat értem. De a többiek...?

A gerinc kelet-nyugat irányban húzódik és elzárja a Fekete tenger felől érkező felhőket. Így az északi oldal folyamatosan párás és borus, a déli ellenben napos és száraz. És igazi, anatóliai módon kopár. Látványos, szó se róla, de a követ nem lehet megenni és a múltban nem a természeti szépség alapján válogatták meg az emberek a lakhelyüket.

Mi észak felől jöttünk, a Fekete-tenger partjáról: Rize, Hopa, Artvin, Yusufeli. Artvintól északra a vögyet már elöntötte a víz, Artvin és Yusufeli között most építkeznek. Itt is gát lesz hamarosan, az útat belevágják a hegyoldalba és eltűnik minden, ami a völgyben van. A nagy gonddal a hegyoldalba épített ösvények, a kis teraszok, a kis teraszokon termő olajfák, a házak, a mecsetek, sok száz év munkája. A tó partjára majd csínos panelházakat építenek betonból, az embereket meg bedugják ezekbe a házakba. Ismerős valahonnan?

Ennek a mecsetnek itt jobbra sincs nagy jövője. Ott fut fölötte az út, ha el nem dózerolják, elönti majd a víz.

A helybéliek persze nem örülnek az építkezésnek, de őket nem kérdezte senki. Itten haladás lesz és civilizáció.

Ránk sötétedett. Nem láttunk semmit, csak időnként a fényszórók által megvilágított giganatikus betonelemeket. Hídak, alagútak, támfalak épültek. A lépték emberfeletti. Körben sötétség, a sötétségben éles műfény, hatalmas munkagépek, fekete sziklafal és fehér beton. Indusztriális túlvilág. 

Yusufeliben aludtunk egy éjszakát, egy hotelnek nevezett kócerájban. Dehát nekünk elvárásaink csak az árral szemben voltak. Az legyen minél kisebb és a szobában ne ragadjunk hozzá semmihez. Vannak itt puccosabb hotelek is, meg kemping, ha valaki szeret sokat fizetni. Yusufeli nagy rafting központ, csak nem agusztus végén van a szezon.

Másnap reggel elindultunk felfele, Yaylalar fele, "real slow", ahogy egy bácsika ajánlotta. Az út viszonylag sima, de kacskaringózik a tér minden irányába, hogy már vártuk mikor jövünk szembe magunkkal. Yaylalar az utolsó falu, közel 60 km-re Yusufelitől, de az út a még 2 kilóméternyire fekvő Olgunlar nevű yayla azaz tanyáig visz. Lehet, hogy nem a tanya a pontos fordítás: a yayla olyan, nem állandó települést jelöl, ahol sok állat és kevés ember lakik és ők is csak akkor, ha jó az idő.

Ezt a 60 km-t mi szinte 3 óra alatt tettük meg. Real slow. A völgy lakott, útak visznek jobbra is és balra is és nem rágják az ember szájába, hogy merre is kell menni. A hoteleknek vannak tábláik a kereszteződéseknél, azokat kell figyelni. Tulajdonképpen csak egy kereszteződés van - Yusufelitől 12 km-re -  ahhol el lehet tévedeni - ott balra kell térni, át a hídon.

Persze nem ezért tartott annyit az autókázás mert nem tudtuk merre menjünk. Hanem azért, mert négyen ültünk a C-Maxban és húszas tempó fölött már csapkodta magát a földhöz. Pedig az út elég sima, ott is ahhol már elfogyott az aszfalt. Errefele nincs se eső, se fakitermelés, se bánya, emelett még vigyáznak is rá. Mondják a helybéliek, hogy télen előfordul nagy havazások után, hogy néhány napba telik amíg járhatóvá pucolják az útat, de nyáron minden rendben.

Útközben millió település, úton, hegyoldalban, gerincen; nagy részük nem szerepel semmiféle térképen, tábla sincs, csak találgatjuk, hogy milyen településen vagyunk éppen. 

Hajmeresztő helyeken laknak itt az emberek.  A bal oldali képen látható egy yayla, fent a gerincen. Eleve feljutni oda nem lehet egyszerű, de honnan van vízük például? A kilátás viszont biztosan mesés. A csomagszállítást kötélpályákkal oldják meg: fel a hegyre, át a vizen.

No de egyszer csak kinyílik a völgy és ott van Yaylalar. Annyira azért nem nyílik ki, hogy legyen egy házhelynyi egyenes telek, de már nem függőlegesek a falak. A falu az egyik oldalban van, ott keresünk parkolót az autónak. Mindenki megnéz egy szegletet, aztán önfeledten  ordítozunk egymásnak, ahogy kell. Úgysem érti senki.

Yaylalar...	... és büszke lakói

Kissé meglepődünk, amikor odalép az egyik török és magyarul megkérdi, hogy miben segíthetne. Orvos Isztambulban, de Budapesten végezte az egyetemet és ott is élt pár évet. Nemcsak hogy beszélt magyarul de még azt is tudta, hogy Erdély Romániában van és Erdélyben magyarok is laknak - ami ugyebár Erdélyen kívül kevésbé köztudott.

Nagy segítség volt a doki. Nemcsak parkolóhelyet intézett, hanem ebédet is szerzett nekünk, ami Ramadánkor nem triviális. Megmutatta térképen az útat és elkísért egy jó darabon. Sok mindent tudtunk meg tőle. Például azt, hogy hogy nyáron Yaylalarban alig van csapadék, átlagosan 2-3 borus nap egy hónapban. A csúcs körül viszont naponta esik, általában jégeső, havi 3-5 nap kivételével. Mi kifogtuk ebből hármat. Télen nagy a hó, régen nem volt ritka a 3 méteres hóréteg sem, de mostanság inkább csak 1 méter körül szokott lenni. Az emberek errefele főként állattenyésztésből éltek, újabban viszont áttértek a turizmusra. Nem is olyan rég még 500 tehén legelt a völgyben. Az őslakósok is jobbára elköltöztek, csak néhány család maradt; a házak nagy része hétvégi házként működik vagy kiadó. Ilyen ez. Kutyát azért nem tartanak, mert tolvajok nincsenek, a vadálatok tudják a helyüket. Utánna mutatott egy medvét, amit ő fényképezett le. Az ösvény meg törökül patika.

A doktor úr nem muzulmán. Érdekes, ezt minden török fontosnak tartja kihangsúlyozni. Már az a török, amelyik nem az. Gondolom azért, mert egy iszlám társadalomban az ilyesmi nem annyira természetes, mint nálunk. Még egy olyan világinak mondott iszlám társadalomban sem, mint Törökország. Valamikor nem is olyan régen, még nyugaton is harcoltak azért, hogy a bírosági esküt ne a Bibliára tett kézzel kelljen a tanú letegye.

Útban az alaptábor fele	Hastaf yayla

Végül elkisért az utolsó yayla-ig, ami Hastafnak neveztetik. Elég lassan jutottunk el idáig, mert útközben sok volt a málnabokor, tele málnával. A napsütéses órák magas száma megtette a hatását, ilyen édes málnát életemben nem ettem (és ennyit). Úgyhogy: Yaylar (1.800m) - Olgunlar táv kb. 1 óra; Olgunlar - Hastaf (2.300m) még 2 óra. Víz van bőven, az alsó szakaszon csorgók, utána meg patakocskák a hegyoldalban. Nagyobb patakkal csak óvatosan, mert ahhoz még elég tehén legel a környéken, hogy azokat teletrágyázzák.

Hastafnál elbúcsúztunk a dokitól és 2 óra alatt felballagtunk az alaptáborba. Neve Dilberdüzü, ami annyit tesz, hogy Szép Asszonyok Mezeje. Magassága 2.800m és elfér rajta 80-100 sátor. Egy szintel feljebb is lehet sátorozni a Deniz Gölü mellett (3.200m), ami akklimatizációs szempontból jobb választás, de nagy pofáraesés is lehet belőle, mivel itt csak alig 3-4 sátorhely van.

Dilberdüzün egyébként egy állandó tábor is üzemel, sátrakkal, konyhával és idegenvezetővel. Úgy hívják őket, hogy www.bukla.com és hozzák-viszik-etetik a jámbor turistát. 

A csúcsra korán reggel szokás indulni, mert 11 után várható a rossz idő: köd, eső, jégeső, vihar. Nekünk 5 órakkor sikerült elindulnunk és 10-re értünk fel a csúcsra. Az előttünk indult csapat már jött is lefele - más nem is volt a hegyen egész nap. Az eső viszont elmaradt, úgyhogy visszafele nem siettük el a dolgot, késő délután értünk vissza a sátrakhoz.

A tóig egyszerű feljutni: van egy jól követhető ösvény, kőbabákkal kirakva. A tónál töprengtünk egy kicsit, hogy merre tovább, aztán kiderült, hogy a jobb oldalt (északra) levő nyeregbe kell kimászni. A jobb oldal úgy értendő, hogy: felérsz az ösvényen a tóhoz, szembe állsz vele és jobbra. A nyeregből már látszik a csúcs, ott van a katlan tulsó felén. Egyáltalán nem látványos, de nem is az a dolga. A csúcson egy török zászló lobog, az jó tájékozódási pont.

Innen az út már elvileg egyszerű, csak fel kell mászni a csúcs oldalában levő nagy kőfolyáson. Mindössze arra kell vigyázni hogy a kőpárkányt, ami deréktájban van, jobbról kerülje meg az ember.

Gyakorlatban valamivel bonyolultabb. Eltévedni ugyan nem lehet, de nem mindegy mennyi energiát pocsékol el az ember útközben. Ösvény és kőbaba van millió, összevissza az oldalban, oda kell figyelni, ha az ember nem akar feleslegesen mászkálni.

Ott van valahol a csúcs...	Ott van valahol a tenger....

 A csúcsról megcsodáltuk a tengert. Úgy értem a felhőtengert. A hegyeken túl mindent felhő borított. De legalább nem jött közelebb és nem is hullott belőle semmi. A közel 4.000 méter azért megfogott. Nem kaptam kimondottan hegyibetegséget, de nem is nagyon virgonckodtam. Enyhén fájt a fejem és a többieknek nem is csak enyhén. Estére Laci még összehozott egy vesegörcsöt, aminek következtében lakótársa végül néhány pajkos rágcsálóval aludt az egyik bukla sátorban.

A térképen még be van jelölve néhány útvonal, azokat kihagytuk. A csúcson kívűl még átmászkálnak az emberek az egyik oldalról a másikra, két vagy három Transkaçkarnak nevezett útvonalon. Az se rossz, ha nem parkol az ember autója Yaylalarban. Diberdüzü körül is voltak szimpatikus gerincek, de valahogy elég volt a kőbányából. Meg aztán a méretekhez sem voltam hozzászokva: itt nem 1-2 órába telik, amíg az ember felér a gerincre, hanem 3-4-be.

Másnap málnásztunk egyet lefele, utánna az autóval bevánszorogtunk Yusufelibe, megkerestük az olcsó kócerájt (ezúttal 10 lírával drágább volt a szoba) és reggel indultunk tovább, Örményországba.

Kicsit sajnáltuk, hogy csak ennyi időt szántunk erre a környékre, mert van még itt látnivaló bőséggel. Egyrészt vannak a hivatalos látnivalók: grúz templomok, szelcsuk hídak, natúr vizesések, szurdokok, ésatöbbi. Másrészt szívesen ellátogattam volna valamelyik falucskába, fent a hegytetőn és főleg végigsétáltam volna valamelyik régi ösvényen. Láttunk egy hosszút a völgyben: a folyó tulsó partján futtot, végig a víz mellett, amennyiben lehetett, szintvonalon.Nem csak egyszerűen kitaposták, hanem gondosan bevágták az oldalba és a meredekebb részeken támfalacskákat építettek alája kőből. Gondolom egy ember és egy csacsi fért el rajta.

Majd egyszer...

A többi fotó itt: https://picasaweb.google.com/baaakos/KackarDaglari2011Agusztus?authuser=0&feat=directlink